Our secret [Drarry]

27. FEJEZET

Egy nő sikolya hallatszott valahonnan kintről. Piton felkapta a fejét, és a mennyezetre nézett.

-- Mi a...? – morogta.

Harry tompa dobogást hallott odafentről, a zaj minden bizonnyal a bejárati csarnokból szűrődött le. Piton most ismét ránézett, és összeráncolta a szemöldökét.

-- Láttál valami szokatlant lefelé jövet, Potter?

Harry a fejét rázta. Odafent a nő újra sikoltott. Piton felemelt pálcával az ajtóhoz sietett, és kiment. Harry egy másodpercig habozott, majd követte. A sikolyok valóban a bejárati csarnokból érkeztek. Harry egyre tisztábban hallotta őket, ahogy felfelé szaladt a lépcsőn. Mikor felért, a csarnok már tele volt: a vacsorára összegyűlt diákok tömegével tódultak ki a nagyteremből, hogy megnézzék, mi történt, s a márványlépcsőn is jó pár ember állt.

Harry utat tört magának egy csapat termetes mardekáros között. Látta, hogy a bámészkodók első sora tágas körben állt fel. A legtöbb arcon döbbenet ült, de néhányan egyenesen rémültnek tűntek. Harry megpillantotta McGalagonyt a csarnok túloldalán tolongó diákok között: a tanárnő olyan arcot vágott, mintha a rosszullét kerülgetné.

A bejárati csarnok közepén Trelawney professzor állt, egyik kezében pálcájával, a másikban egy üres sherrysüveggel. Leírhatatlan állapotban volt: a haja égnek állt, lecsúszott szemüvege egyik szemét nagyobbnak mutatta, mint a másikat, s számtalan kendője összevissza lógott a vállán, azt a benyomást keltve, hogy teste darabokra akar szakadni a varrások mentén.

Mellette két jókora láda hevert a kövön, az egyik az oldalára borulva, mintha legurították volna a lépcsőn. A jósnő a rettenettől eltorzult arccal meredt valamire, ami az irányból ítélve a márványlépcső aljában állt.

-- Nem! – visította Trelawney. – Nem! Ez nem teheti... Nem nyugszom bele!

-- Pedig számíthatott rá – felelte egy magas, kislányos hang.

Harry kissé jobbra húzódott, s most már látta, hogy Trelawney szörnyülködő pillantásának tárgya nem más, mint a kéjesen mosolygó Umbridge.

-- Bár tisztában vagyok vele, hogy a holnapi időjárást se tudja megjósolni, azt azért előre láthatta, hogy a szánalmas és fikarcnyit sem javuló teljesítmény, amit az órákon sorozatosan nyújtott, előbb-utóbb az elbocsátásához vezet majd.

-- Nem... nem és nem! – kiabálta zokogva Trelawney. Könnyei patakokban csordultak ki hatalmas szemüvege alól. – Nem... nem küldhet el! Tizenhat éve élek itt! A Roxfort... az otthonom!

-- Mi van itt? – kérdezte Harry a mellette álló alaktól, mire az megvonta a vállait.

-- Én is csak a visítozást hallattam, azért jöttem ide – válaszolta Blaise hangja.

-- Csak volt az otthona – felelte Umbridge. Kárörömtől csillogó szemmel nézte Trelawneyt, aki most zokogva leroskadt az egyik utazóládára. – Egy órával ezelőttig, amikor is a mágiaügyi miniszter úr aláírta a felmondólevelét. Most pedig, keljen fel, és hordja magát! Kíméljen meg minket a további jelenlététől!

Trelawney panaszosan nyögdécselt, és görcsös rángások közepette előre-hátra hajlongott ültében. Umbridge kaján élvezettel nézte kínlódását. Harry elfojtott zokogást hallott valahonnan bal felől. Odanézett: Lavender és Parvati egymás vállára borulva sírtak. Ezután léptek koppantak a kőpadlón: McGalagony professzor kivált a bámészkodók gyűrűjéből, és odasietett Trelawneyhoz. Aztán megveregette a jósnő hátát, s közben jókora zsebkendőt húzott elő talárja zsebéből.