Our secret [Drarry]

33. FEJEZET

-- Sirius?

A férfi összerezzent, és felkapta a fejét. Nem Sirius volt, hanem Lupin.

-- Harry! – kiáltott fel döbbenten a varázsló. – Mit keresel itt? Mi történt? Jól vagy?

-- Igen – felelte Harry. – Csak gondoltam... Szeretnék beszélni Siriusszal.

-- Szólok neki. – Lupin felállt, bár szemlátomást még mindig nem ocsúdott fel teljesen meglepetéséből. – Felment megkeresni Siport. Már megint napok óta nem láttuk.

Azzal kisietett a konyhából. Harry egyedül maradt a székkel és az asztallábakkal. Csodálkozott, hogy Sirius nem említette, milyen kényelmetlen dolog fejjel a tűzben beszélgetni; neki már most tiltakozott a térde a kőpadlóval való huzamos érintkezés ellen. Fél perc se telt bele, és Lupin visszatért, nyomában Siriusszal.

-- Mi történt? – kérdezte rögtön a varázsló. Menet közben hátravetette hosszú fekete haját, majd gyorsan lekuporodott a tűzhely elé, úgy, hogy a feje majdnem egy szintbe került Harryével.

Lupin aggódó arccal letérdelt mellé.

-- Jól vagy, Harry? Segítségre van szükséged?

-- Nem – rázta a fejét Harry. – Semmi ilyesmi... Csak beszélni akartam vele... az apámról.

A két varázsló meglepett pillantást váltott. Harrynek nem volt ideje rá, hogy zavart mentegetőzésbe kezdjen; egyre jobban fájt a térde, s úgy becsülte, hogy már legalább öt perc eltelt a figyelemelterelő akció kezdete óta – az ikrek pedig mindössze húsz percet ígértek neki. Köntörfalazás nélkül belevágott hát mondókájába: beszámolt róla, mit látott a merengőben. Miután befejezte, a két varázsló néhány másodpercig hallgatott. Aztán Lupin csendesen így szólt:

-- Nem szeretném, ha annak alapján ítélnéd meg az apádat, amit láttál, Harry. Tizenöt éves volt...

-- Én is annyi vagyok! – csattant fel Harry.

-- Figyelj rám! – szólt csitítóan Sirius. – James és Piton az első találkozásuktól fogva gyűlölték egymást. Van úgy, hogy emberek ellenszenvesek egymásnak, ezt te is jól tudod. James megtestesítette mindazt, ami után Piton csak sóvároghatott: közkedvelt volt, szinte mindenben tehetséges, remek kviddicsjátékos... Piton meg egy furcsa kis különc volt, semmi más nem érdekelte, csak a fekete mágia, James pedig, akármi is volt a benyomásod róla, gyűlölte a fekete mágiát.

-- Igen, de rátámadt Pitonra, pedig semmi oka nem volt rá! Csak azért... csak azért, mert azt mondtad, hogy unatkozol – fejezte be kissé zavartan.

-- Szégyellem is a dolgot – felelte Sirius.

Lupin ránézett barátjára, majd így szólt:

-- Valamit meg kell értened, Harry. Apád és Sirius mindenben a legjobbak voltak, amibe csak belefogtak. Az egész iskola csodálta őket... és ha néha túlzásba estek...

-- Úgy érted, ha néha arrogáns kis szörnyetegek voltak – szólt közbe Sirius. Lupin elmosolyodott.

-- Folyton felborzolta a haját – motyogta fájdalmasan Harry.

Sirius és Lupin felnevettek.

-- Tényleg, már el is felejtettem – mondta nosztalgiázva Sirius.

-- És a cikesszel játszott? – kérdezte lelkesen Lupin.

-- Igen – felelte Harry, értetlenül bámulva a két mosolygó varázslót. – Nekem... úgy tűnt, hogy nem teljesen normális.

-- Persze hogy nem volt normális! – vágta rá Sirius. – Mind bolondok voltunk! Na jó... Holdsáp talán kevésbé – tette hozzá barátjára pillantva.