Sötét angyal /Tokyo revengers oc girl/

4

Kifelé tartottam az iskola épületéből, már sötétedett, az ég gyönyörű pirosas színekben játszott. Egy nemkívánatos ismerőst láttam meg, így sarkon fordultam és elindultam a másik irányba. Ran hamar utolért és elémállva elérte, hogy ne menekülhessek.
-Igen?-néztem rá felhúzott szemöldökkel.
-Most összebarátkozunk.-jelentette ki.
-Mivan?-húztam résnyire a szemem. A copfos nem foglalkozva válaszommal a motorjához tolt.-Hagyjál, hazamegyek.-néztem rá bosszúsan.
-Elviszlek vacsorázni. Kérlek ülj fel a motorra.-mondta nyugodt mosollyal. Elég rendíthetletlennek tűnt, úgyhogy szemforgatva felültem mögé és elindultunk. Egy elég drága helyre sétáltunk be. Nem lepődtem meg, tekintve, hogy tudtam mennyi pénze lehetett így, hogy uralta Roppongit. Leültünk egy eldugottabb helyre és bámultuk egymást pár másodpercig. Ő szólalt meg először, onnan pedig könnyen ment a beszélgetés. Rájöttem, hogy nem akkora paraszt, mint gondoltam, sőt egész jófej. Sok közös témánk volt, elmesélt magáról mindent, akárcsak én magamról. Összességében nagyon jó barátra találtam benne.

*

Épp végetért egy újabb gyűlés. Izana mellett álltam és összetalálkozott a tekintetem Kakuchoéval. Összeszorult a gyomrom, ahogy ránézve rájöttem, hogy tudja, hogy tettünk valamit Izanával. Ahogy megérintett, rámnézett, beszélt velem. Egészen más volt.
Nem tudtam, hogy csalódott, vagy inkább szomorú volt a tekintete. Lesütöttem a szemem és elfordultam.

Pár nappal később

Dél környéke lehetett, épp egy szendvicset ettem egy elhagyott roncstelepen, a Tenjiku tagok nagy részének társaságában. Mellettem Ran ült, mögöttem pedig Kakucho állt. Épp egy megszervezett, bandán belüli harcot néztünk. Nem volt túl izgalmas, szóval nekidőltem a mögöttem állónak és a szenvicsemmel foglalkoztam. Közben végetért a harc és én is megettem az ebédemet. Becsuktam a szememet és élveztem a napsütést, egészen addig amíg valaki árnyékot tartva elém nem állt.
-Hé, kislány! Kihívlak egy harcra!-mondta fennhangon Madarame.
-Legyen, halálra unom magam. De vedd le ezeket.-mutattam a boxergyűrűire.
-Oké, nem mintha szükség lenne rá egy lány ellen.-indult el középre. Éreztem, ahogy Kakucho megfeszül, Ran pedig ráng egyet. Felálltam és elindultam ellenfelem után. Középen megállva egymás felé fordultunk. Rindou intett, hogy kezdhetjük.
-Add fel, nem győzhetsz, csak egy gyenge kislány vagy.-provokált.
Megropogtatta az ujjait és elindult felém. Felugrottam és megpördülve megrúgtam. Majdnem elesett, de sikerült megtámaszkodnia a kezével. Megpróbált kigáncsolni, de felugrottam , ezzel újból megrúgva. Vérezni kezdett az orra.
-Tényleg, Baji Keisuket hol hagytad? Ja várj, ő már rég meghalt.-állt fel vigyorogva. Ennyi volt, betelt a pohár. Harmadszorra is megrúgtam, így elterült a földön. Ráültem és ütni kezdtem, hiába nem volt már harcképes. Mindenki némán figyelt. Ekkor valaki megfogta a karomat.
-Elég lesz.-mondta Kakucho kedvesen. Hagytam, hogy felhúzzon és derekamnál fogva visszavezessen a helyemre. Útközben láttam, ahogy pár bandatag pénzt ad Rannak, aki mosolyogva nézett rám. Gondolom fogadtak. Leültem mellé.
-Most aztán félnek tőled.-mondta szórakozottan.
-Nem ez volt a cél, de így se rossz.-néztem a közeledő Rindout és Sanzut.
-Nem véletlenül nem jutottunk soha dűlőre a harcaink során.-ült le a földre Rindou. Még fél órát ülhettünk ott, amikor megszólaltam.
-Na jó, én elmegyek Wakahoz.-álltam fel-Jössz Haru?
-Mehetünk.-indult el.
-Az edzőteremben van?-kérdezte kiérve a roncstelep kapuján.
-Igen.
Nem volt messze ezért gyorsan odaértünk. Benyitottam az ajtón és meg is botlottam egy súlyzóban. Szerencsére sikerült megtalálnom az egyensúlyomat, így nem estem el.
-Igazán rendet tarthatnátok.-mondtam Benkeinek és köszöntem a többieknek. Közben Sanzu eltűnt valahová, gondolom mert ott volt a két testvére. Nem igazán ápoltak jó viszonyt.
-Waka nincs itt, de hamarosan visszajön.-mondta Takeomi.
-Nem várom meg, de itt hagyom ezt, majd légyszi adjátok neki.-raktam le a földre a bátyám ebédjét.
Mind elég lehangoltnak tűntek, úgyhogy mielőtt elmentem rákérdeztem.
-Mi bajotok?
-Nem is tudsz róla?-kérdezték.
-Miről kéne tudnom?-néztem értetlenül.
-Mikey húga, Emma. Állítólag megölték. Kisaki, a Tenjikuból.-megállt bennem az ütő. Szerettem Emmát, mindig is kedves volt velem. Így már a második Sanot vesztettem el, aki közel állt a szívemhez. Köszönés nélkül kirohantam az edzőteremből és egyenesen a raktár felé vettem az irányt. Könnyek szöktek a szemembe, éreztem ahogy a sós cseppek lefolynak az arcomon. Odaérve benyitottam az ajtón, de sötétülni kezdett a kép. Kezdtem elveszteni az eszméletemet, már csak annyit láttam, hogy páran felém futnak, aztán elsötétült a kép.
-Emma...-suttogtam, de nem voltam teljesen magamnál.
-Tudja.-hallottam Rindou hangját. Kezdtem kinyitni a szememet. Megláttam a tőlem nem messze álló Izanát, és felkeltem.
-Sajnálom.-nézett rám kétségbeesetten.-Nem tehettem mást.
Ekkor egy tűszúrást éreztem a combomban.
-Miért?-kérdeztem, félig magamnál, ekkor viszont ájultan estem össze.