Sötét angyal /Tokyo revengers oc girl/

7

Reggel felkelve meglepetten vettem észre, hogy Kakucho mellettem alszik. A lehető leghalkabban lezuhanyoztam és kisétáltam a fürdőből. Halkan morgott egyet, valószínűleg épp felébredt. Lassan kinyitotta a szemeit és megdörzsölve azt, felkönyökölt. Odamásztam hozzá és puszit nyomtam a homlokára.
-Jó reggelt.-suttogtam kis mosolyra húzva a számat. Egy fáradt morgást kaptam. Felkelt és ő is elment zuhanyozni, amíg én átöltöztem a köntösömből. Kilépett a fürdőből törülközővel a derekán. Többször láttam már félmeztelenül, szóval nem volt olyan nagy dolog, de azért megjegyezném, hogy látszott a több éves verekedés, edzés, satöbbi. Mivel csak a tegnapi ruhája volt nála kénytelen volt azt felhúzni.
-Átöltözök, aztán lemegyek reggelizni.-simított végig a derekamon és kinyitotta a szobaajtót. Kiléptünk a folyosóra a lehető leghalkabban. És igen. Nyilván nem jött össze a feltűnésmentes kísérletünk. Ran sétált felénk, amikor meglátott minket megállt. Felvonta a szemöldökét és a falnak dőlve vigyorgott.
-Szóóval-kezdett bele. Behunytam a szemem és elszámoltam magamban tízig.
-Ne folytasd.-néztem rá halálosan komoly tekintettel, mire védekezően feltette a kezét és tovább indult.
-Oké, nem szóltam.-vigyorgott folyamatosan, de tudtam, hogy még felhozza a témát. Sóhajtottam egyet, Kaku pedig megmasszírozta az orrnyergét. Különváltunk. Én Ran után sétáltam, ugyanis arra volt a konyha, gondolom ő is oda tartott. Főztem magamnak egy kávét és kínosan feszengve leültem Ran elé.
-Lefeküdtetek?-döntötte meg a fejét én pedig majdnem félrenyeltem a hirtelen kérdésre.
-Mi? Nem, csak ott maradt velem miután...miután sétáltunk egyet és...megcsókolt.
-Aha.-mosolygott rám, mint aki tud valamit.
-Mivan?-húztam össze a szemöldököm.
-Mivel?
-Min mosolyogsz?
-Utálom ezt mondani, de megmondtam. Hercegnő, te szerelmes vagy.
-Neked nem kéne másnaposnak lenned?-néztem rá bosszúsan. Utálom, hogy igaza volt. Nem sokkal ezután megjelent Kaku és kicsit később Rindou. Így is elég kínos volt a helyzet, de Rindou megjelenésével érezni lehetett a feszültséget a levegőben. Nem én voltam az egyetlen, akinek feltűnt. Ranra néztem, de úgy tűnt ő még élvezi is a két srác rivalizálását. Megfordult a fejemben, hogy Rindou vajon hogy emlékszik a tegnapra és annyi alkohol után hogy nem haldoklik a másnaposságtól, de inkább ráhagytam arra, hogy Haitani és megpróbáltam kimenekülni a konyhából. Nem jött össze, mert Kaku visszarántott, így az ölébe zuhantam. Szemben Rindouval. Legszívesebben elsüllyedtem volna és segítségkérően Ranra pillantottam, de hát mit vártam tőle, nyilván nem segített, csak hátradőlve figyelte az előadásunkat, mintha valami filmet nézne. Szerencsére ekkor belépett Koko, aki az ajtóban megtorpanva felhúzta a szemöldökét.
-Ooké, mi folyik itt?-nézett körbe, próbálva feldolgozni a látványt. Kakucho farkasszemet néz Rindouval, én Kaku ölében, Ran pedig oldalt szőlőt csipegetve minket figyel. Segítségkérő, de leginkább kétségbeesett pillantást vetettem az ajtóban állóra.
-Segíts.-tátogtam.
-Beszélni szeretnék veled Ayane.-olvasta le a számról a szót. Kaku elengedett, így fel tudtam állni. Szinte kirohantam az ajtón, Kokot magam után vonszolva egészen az egyik erkélyre.
-Álljunk meg egy percre. Mi ez az egész?-nézett rám kérdő tekintettel. Elhadartam neki mindent, ami eddig történt.
-Utálom ezt mondani, de--mosolygott, de félbeszakítottam.
-Ne merd befejezni ezt a mondatot, ma már hallottam.-húztam össze a szemem. A fiú elővett egy doboz cigarettát és egy öngyújtót.
-Kérsz? Úgy néz ki rád fér.-tartotta felém a dobozt én pedig kivettem egy szálat és hagytam, hogy meggyújtsa.
Egész nap dolgoztam, sok munka volt. Felhalmozódott papírok, elmaradt telefonhívások, küldetések sorozata várt az irodámban. A Bonten egyre csak gazdagodott, sorban jött a rengeteg luxus. Ez természetesen nagyrészt Kokonak volt köszönhető. A nap végén fáradtan zuhantam be az ágyamba, mégsem tudtam aludni. Órákig csak forgolódtam mire sikerült elaludnom. Éjjel többször felébredtem, alig aludtam 2 órát aznap. Másnap is egész végig fáradt voltam, sőt ez 3 napon át így folyt. Kénytelen voltam szabadnapot kérni Mikeytól, hiszen így nem tudtam dolgozni. Nem ez volt az első ilyen alkalom, egyre többször voltak álmatlan éjszakáim. Ezt a többiek is észrevették, próbáltak orvoshoz vinni, de mindig ellenkeztem.
-Na jó, ebből elég volt. Felhívom az orvost.-vette elő a telefont Kakucho.
-Ne, nem kell, kérlek.-próbáltam elvenni tőle a készüléket, ő pedig ezt megelégelve összefogta kezeimet. A kimerültségtől már erőm sem volt mozogni, így ráhagytam.

-Imaushi-san, minden jel arra utal, hogy alvászavarban szenved. Ezt kiválthatja valami nagyobb trauma, a túlterheltség, illetve a túl sok stressz. Lenne ötlete, hogy mitől van? Vagy hogy mikor kezdődtek a tünetek?-szembesített a tényekkel az orvos.
-A szüleim halála után, de akkor havonta egyszer történt ilyen. Aztán egy barátom elvesztése után gyakoribb lett, most pedig több napig tartanak ezek a zavarok, miután elhunyt még egy számomra fontos személy.-sötétült el a tekintetem.-Gyakran vannak rémálmaim.
-Felírok önnek egy gyógyszert, ha bármi panasza van, hívjon fel.-nyújtott át egy cetlit. A gyógyszert hetekig szedtem, de semmi változást nem tapasztaltam, így az orvos leállította a szedését. Nem tudott velem mit csinálni, ezért elküldött pszichológushoz.
-Nem vagyok elmeháborodott! Nem kell pszichológus.-emeltem fel a hangom idegesen, amikor Kakucho szóba hozta a dolgot. Leültem az ágy szélére és dühösen összefontam a karom.
-Senki nem mondta, hogy az vagy. Mindenki máshogy gyászol, mindenkin másként mutatkozik meg. Tudom, hogy nem akarod elfogadni, de nem bírod elengedni őket.-Guggolt le mellém az ágy széléhez. Megfogta az arcomat, azt simogatva próbált nyugtatni. Egy pillanatra ráemelte tekintetét Izana fülbevalójára, amit már egy éve nem vettem le.-Itt vagyok neked érted? Minden rendben lesz.-tűrt a fülem mögé egy tincset.
-Nem tudhatod.
-Tényleg nem. De hiszek benne.-apró mosolyra húzta a száját és lassan felállva az ágyra döntött. Mellém feküdt, így oldalra fordultam, hogy szemébe nézhessek.
-Gyönyörű vagy.-suttogta én pedig becsukva szemem hagytam, hogy magához húzzon. Átölelt és fejemet simogatva álomba ringatott.

*

Az egyik nappaliban ültünk, Kakucho átkarolta a derekamat, folyamatosan farkasszemet nézve Rindouval. Már vagy két hete ez ment, úgyhogy nem foglalkoztam vele túlságosan, de már kezdett az idegeimre menni a feszült légkör.
-Elég volt.-pattantam fel.-Nem fogok így élni. Béküljetek ki végre, nem fogom tovább hallgatni egyikőtök hisztijét sem, hogy mekkora seggfej a másik.-mindketten szólásra nyitották szájukat, de kezemet meglendítve jeleztem, hogy ne és közbeszóltam.-Téma lezárva, nem kérek megjegyzéseket.-visszahuppantam Kakucho mellé, aki ismét átkarolt és közelebb húzott, de elszakadt tekintete Rindouétól.
-Ti amúgy most jártok, vagy csak néha lefekszetek egymással?-gyújtott meg egy cigarettát Sanzu. Elvörösödtem és kínosan megmasszíroztam az orrnyergemet. Ran is vöröslött, de ő a visszatartott röhögéstől.
-Valaki ma még meghal.-suttogtam magamnak.-Igen, járunk.-húztam ijesztő mosolyra a szám. Hirtelen más témába kezdtünk, úgyhogy végre leszálltak rólunk. Rejtve Kakura mosolyogtam, aki válaszul belepuszilt a hajamba és babrálni kezdett vele. Kicsapódott az ajtó és Mikey lépett be rajta. Már napok óta nem is láttuk, lesápadt, mintha beteg lett volna. Szeme alatt sötét karikák húzódtak. Aggódva néztem, ahogy leül közénk. Erőtlen volt és rideg. Hallgatta a beszélgetést, ő viszont nem szólalt meg.
-Menjünk fel.-suttogta hirtelen a fülembe Kakucho és felállt. Megfogva kezemet maga után húzott én pedig egy apró mosolyt villantottam Ranra, aki vigyorogva figyelte a jelenetet. Tudta, hogy ő lesz az első, akinek beszámolok a történtekről.
Felérve Kaku szobájába mentünk. Becsukta mögöttünk az ajtót és finoman megcsókolt. Lassan az ágyhoz lépdelt velem és elkezdte levenni rólam a felsőm, de egy pillanatra megállt.
-Biztos akarod?-kérdezte halkan. Bólogattam, mire folytatta ahol abbahagyta. Ez volt az első vele, annak ellenére, hogy már hetek óta együtt voltunk.
Reggel a fiú meztelen mellkasán feküdve ébredtem. Mélyen beszívtam illatát, és megmozdítottam lábaimat, hiszen órák óta mozdulatlanul aludtam. Erre kinyitotta szemét és végigsimított a hátamon, majd átölelt, így hozzábújtam. Most már teljes testemmel rajta feküdtem, forró, kiszívott nyakát ölelve. Jól esett a közelsége, nem akartam elengedni. Pedig muszáj volt, hiszen még mindig bontenes felső vezetők voltunk. Felült, én pedig lábamat csípője köré fontam. Felállt és még szorosabban ölelt, nehogy leejtsen.
-Szeretlek.-suttogtam alig hallhatóan.
-Én is téged.-puszilt bele hosszú gesztenyebarna hajamba.
Fél órával később már készen voltunk és elindultunk a tanácsterembe.
Mikey felállt a székről, ahogy végre mind megérkeztünk.
-Akkor kezdeném egy fontos üggyel. Mind ismertétek Izanát. Főleg ti ketten.-pillantott rám és Kakura.-A Bontent részben az ő emlékére alapítottam. Éppen ezért, illetve eskütök szerint ezt a mintát mindannyiótokon szeretném látni.-itt megállt és felmutatta a papírját, amin Izana fülbevalójának mintája volt.-Ti döntetek, hogy hová tetováljátok. Most pedig folytassuk a mostani hét ügyeivel.
Ezután nem bírtam Mikeyra figyelni, Izana és a tetoválás helye járt a fejemben. Eldöntöttem, hogy a szegycsontom felé fog kerülni a jel, ami olyan kedves volt nekem. Végül mind megcsináltattuk. Ez segített kicsit elfogadni a halálát, elfelejteni azonban sosem tudtuk.