Melankólia (befejezett)

Prológus

Az ember sosem tudhatja igazán, hogy mekkora fordulatot jelent egyetlen tett, amitől örökre megváltozhat az élete körforgása.

Pontosan ezért érdemes beiktatni egy és esetleges opciót, hogyha megtörténne a baj, akkor legyen mit elővenni akkor, amikor igazán szükséges. Nos, az én életem sosem volt sétagalopp. Szüleim. Osztálytársaim. Ismerőseim. Rokonaim. Ők, úgy mondanám, inkább csak emberek a nagyon sok közül, akik nagyon nem jelentenek nekem semmit.

A múltban volt egy pár szép emlékem egy szép vidéki házról, ahol a hatalmas füves földeken játszottam, szaladgáltam. Nevettem. Amit manapság szinte egyáltalán nem csinálok. Aztán az almafa legerősebb ágáról lelógó hinta, amelyen mindig elmélkedtem a felnőttkor szépségeiről. Na nem! Ez csak egy gyermekded história arról, hogyan képzeli el egy hatéves a felnőttkort. Belefoglalva egy kis aranykeretbe, nagybetűkkel kiemelve, hogy „Boldogság és Szerelem", na meg család, ha már itt tartunk.

Egészen kamaszkoromig igazán fényűző életem volt, amíg egyszer úgy nem döntöttem, hogy soha többé nem lesz olyan ember, aki nekem valaha is nemet fog mondani. A viselkedésem átcsapott először dacba, majd dühbe és innentől már asztalok feldöntése mellett vázák összetörése is szerepelt a listámon. Szüleim nem tudtak velem mit kezdeni, ezért beadtak egy intézetbe, ahol jól „kikupáltak" és azóta pedig ott töltöttem mindennapjaimat a társaimmal, akikkel nem igazán beszéltem egy kukkot sem.

A kedvenc könyveimmel együtt minden ott maradt abban a szép vidéki házban, a szüleimmel, akik lemondtak rólam. A fehér falakat bámulva szinte mást sem csinálok, csak néha, amikor meghozza a természet kikéredzkedem mosdóba, vagy magam alá húzott térdekkel ülök az ágyamon. Semmi sincs, amivel foglalkozhatnék. A plafon és a fehér rideg falak bámulásán kívül annak örülök még nagyon, amikor ritkán kiengednek az udvarra, ahonnan azt nézhetem, hogy milyen messze is vagyok az emberi civilizációtól. Belesajdul a szívem is, ha a régi kedvenc könyveimre gondolok, akkor legalább a semmittevésen kívül el tudtam magam foglalni valamivel, hogy kizökkenhessek a valóságból.

Amióta az a férfi betoppant a szobámba, minden megváltozott. Az elmém kusza, de amolyan furcsán pozitív módon. A könyvek ott virítottak az asztalon és alig vártam, hogy magunkra hagyjon bennünket, hogy rájuk vethessem magam.