Melankólia (befejezett)

Hatodik fejezet

Éreztem, ahogy az árnyak egyre jobban magukhoz húznak és átölelik fáradt, megviselt lelkemet. Éreztem, ahogy minden elhalkul körülöttem és hirtelen nincs miért lennem. A falakat beborította a sötét feketeség, ami engem is magával ragadott, lehúzott a mélybe. Senki sem hallotta vagy látta mi történik velem, ezért senki sem sietett a megmentésemre.

Próbáltam ebben a nyugodt magányban békére lelni, mert valaki egyszer azt mondta, hogy nincs is nagyobb kincs, mint egyedül lenni. Hiszen ekkor találjuk meg önmagunkat, emellett pedig minden sokkal tisztább számunkra. Nem ködösítik el a látásunkat sem rózsaszín, sem semmilyen fajta érzések. Csak én voltam és a mély sötétség, ami szépen lassan elnyelt, elrejtve azok elől a dolgok elől, amelyek ártani tudnak nekem. Szürkeség áramlott be lecsukott szemhéjaimon keresztül, de nem akartam megszakítani ezt a békés pillanatot, így inkább hagytam, hadd töltsön el a mélység. Aztán valami rázkódni kezdett. Rezegtem. Vajon ez lehetséges lenne? Ezután végül kinyitottam a szememet és egy teljesen más helyen találtam magam. Amikor jobban megnéztem magamnak, rájöttem, hogy valami orvosi rendelőben lehetek. Egy betegágyon feküdtem. Gray arca folyamatosam kitisztult, ahogy aggódó tekintettel figyelt engem. Mozdulatlanul feküdtem, mintha oda lennék ragasztva. Túl nagy erőfeszítésbe került volna akár csak lélegzetet is vennem, így csak lassan szívtam be majd ki a levegőt.
- Rendbe fog jönni, doktornő? - kérdezte Gray remegő hangon, mire az ágyat húzó nő felé pillantottam, aki fehér köpenyt viselt és szemüveget. Mint egy őrangyal, gondoltam magamban.
- Nagyon gyenge, talán napok óta nem evett semmit és ki sem mozdult. Egy hétig meg fogjuk figyelni és itt tartjuk, addig is ne aggódjon. Minden nap bejöhet hozzá. - úgy éreztem, hogy Gray feszültsége engedett, mert már nem szorította az ágy rácsát, hanem hanyagul maga mellé engedte a kezeit.

Hideg. Nagyon hideg volt. Fáztam és nem volt semmi, ami felmelegíthetett volna. Az ágyon feküdtem teljes mozdulatlanságban. A plafon is hideg volt és fehér, mint a hó. Nem szerettem a hideget, sem a telet. A havat különösen utáltam, mert mindig mikor hozzáértem, minden alkalommal áramütés szerű érzést éreztem az ujjhegyeimen. Jobban szerettem a nyarat, ahol inkább meg lehet szülni, mint megfagyni. Nem szeretem a fagyot. Egészen nyár elejéig mindig vastag pulcsiban jártam, mintha minden pillanatban fáznék. Amíg mindenki kint játszott, addig én csak figyeltem az ablakon keresztül. Emlékszem, hogy sokan amiatt is furcsának tartottak engem. Gray nem ítélt el. Gray beszélgetett velem, sőt, kíváncsi volt arra, hogy mit mondok. Ez a gondolat kicsit jobb kedvre derített ott, abban az üres kórteremben.