Melankólia (befejezett)

Harmadik fejezet

Azt hittem az életben nincsen szörnyűbb érzés, mint a túlzott naivság általi csalódás. Gray is, csakúgy, mint mindenki, aki eddig hitegetett elsüllyedt a szememben. Hiába is a bizalom manapság drága kincs.

Éjjel ismét ugyanazt álmodtam, csak hiába boncolgattam, nem tudtam rájönni, hogy mit jelenthet. A szüleim víziói egyre fájdalmasabbak lettek. Aztán mindig ugyanazok a képek. A bűntudatom nem engedett és emellett a szüleim utáni vágyakozás is rátehetett. Egyszer csak nyikordult a külső ajtó, majd megláttam Gray fejét közeledni. Nem akartam látni, senkit sem. Egyedül akartam lenni, ahol semmi csalódás, semmi fájdalom nem érhet. De csak bejött. Komoly arccal leült a velem szemközti székre és kérdőn figyelt. Nem akartam elmondani neki, hogy mennyire vártam már, hogy jöjjön és beszélgessünk, sőt, azt sem, hogy mit tettem az általa adott naplóval. Az az átkozott füzet a párnám alatt pihent rongyosan és szakadtan. Gray elővett valami iratot és odanyújtotta nekem. Először nem tudtam, hogy mit vár tőlem, aztán lassan elvettem tőle. Az iratokon a nevem szerepelt és a születési nevem meg egyéb hivatalos adatok velem kapcsolatban. Nem értettem, hogy ezzel mit akart mondani. Gray egyszer csak feltápászkodott.

– Nem is erőltetem, hogy mutasd meg a naplódat, amit adtam, mert te tudod, hogy mikor állsz készen arra, hogy megoszd velem. Ezeket azért hoztam el neked, hogy tudd, ki vagy.

Hiába mondta, már fogalmam sem volt arról, hogy éppen ki is vagyok. A zárt térben nem sok esélyem van kibontakozni. Szerintem ezt Gray is észrevehette, mert közelebb lépett.

– Arra gondoltam, hogy kicsit sétálhatnánk a kertben. Mit szólsz?

Meglepetten néztem rá, de lassan bólintottam és én is felemelkedtem a székről. Amikor már kint sétáltunk, a kertben sok szép virág nyiladozott, a levegőben pedig frissen vágott fű illata terjengett, ami megnyugtatott kicsit. Gray közben komótosan sétált mellettem, néha meg-megállt megszagolni egy-egy virágot, amire engem is sok alkalommal buzdított.

– Tudod, Jassia, én látom benned az ambíciót és azt, hogy hamarosan sikerül megtalálnod a békét önmagaddal szemben. A környezeted nem sokat tud tenni ennek függvényében, de ha te magad mellett állsz, akkor sokkal több minden fordulhat a te oldaladra, mint hinnéd. Higgy nekem, hogy akár már ma is sok változást tudnál elhozni önmagad számára, azzal, hogy elfogadsz vagy elengedsz bizonyos dolgokat. Ami nem megy, azt nem szabad erőltetni.-mondta Gray, miközben nyugodtságot sugárzott felém a hangjával. Sikerült neki, a fenébe! Ragyogó mosolyába még a lelkem is belesajdult.

– Én nem tudom pontosan, hogy mit is kezdhetnék igazából... -feleltem végül halkan, mire Gray felém kapta a tekintetét és aggodalmasan nézett, aztán visszanézett a természetre, ami körülvett minket a kertben.

– Elég, ha sosem adod fel. Ennyi is éppen jó ahhoz, hogy megváltozzon az ember felfogása. Szerintem a naplós terápia valahogy nem a te stílusod, igazam van? -sandított oldalra, miközben egyenesen nézett, mire kicsit elpirultam.

– Nem igazán... -vallottam be elszontyolodva.

– Szeretnél kicsit beszélgetni az érzéseidről? Tudod, hogy meghallgatlak, bármi is legyen. Nem csak azért, mert melléd rendeltek, hanem én olyan személyiség vagyok, aki szívesen beszélget és old meg problémákat, ha tud segít. Szóval, mi bántja a lelkedet? És most ezt nem, mint pszichológusod kérdezem, hanem, mint egyenrangú embertársad.-terítette szét előttem Gray a kártyáit.