Melankólia (befejezett)

Első fejezet

2023 augusztusában kezdődött minden, amikor Jassia Willows bekerült a Dreamland Elmegyógyintézetbe, így szülei teljesen lemondva róla új életet kezdtek, ahelyett hogy vigyáztak volna lányukra. A nővérek és az intézet dolgozói az egyik legkiszámíthatatlanabb betegként diagnosztizálták Jassiát, aki képtelen kontrollálni a viselkedését, ha valamilyen kis dologgal felidegesítik. Viselkedési zavar és mentális dühkitörés kezeletlenség miatt került be az intézetbe, amivel nem veszélyes, de kiszámíthatatlansága miatt külön alvórészt kapott.

Olyan volt, mintha újra és újra átélném a poklot, pedig nem is tudom, hogy milyen érzés igazán a lángok között perzselődni. Egész napomat egy kalitkában töltöm, térdeimet magam alá húzva, amíg el nem érkezik az étkezés. Még egy nyamvadt könyv sincs a közelben, amelyek nélkül úgy érzem majd megőrülök. Álmaim összemosódottan lógnak cafatokban lógva életem zászlaján. Lelkem megtépázva és fáradtan figyeli az eseményeket, amelyek minden nap ugyanazok.

– Jassia Willows! -kiáltja egy ismerős hang, aztán rájövök, hogy ez az a nő, aki az ételt szokta hozni és felemelem a fejem. Kinyitja a rácsos ajtót és beadja a tálcát, amin egy tányér friss rizs és hús illatozik, majd összefolyik a nyál a számban. Mosolyogva nyugtázza a nő, hogy itt végzett is és megy tovább a kis tolhatós asztalával.

Délután megint egy pszichoterapeuta érkezik hozzám, ami azt hiszi, hogy valamiféle viselkedési zavarban szenvedek és folyamatosan unalmasabbnál unalmasabb kérdésekkel bombáz, amelyeknek semmi értelme nincsen. A társaim bezzeg nem jártak ilyen jól, mondja mindig a nővér, aki folyamatosan megfigyel bennünket, hogy nem-e teszünk magunkban kárt. Egyébként is én inkább élek a saját kis világomban, minthogy tudomásul vehetném, hogy mégis mit nevezek éppen az otthonomnak a fizikai világban.

- Jassia. Kérem mondjon pár szót arról, hogy mit jelent magának az a szó, hogy „magány". Ezután majd szépen kibontogatjuk a részleteket és megvitassuk, hogy ön miben különbözik a többi embertől, mely gondolatok szorulnak rekreációra. - feleli a pszichopatkány, aki nem mellesleg a legridegebb ember, akivel valaha találkoztam. Talán nem minden pszichológus ilyen hideg és merev, de ő pontosan az volt, amilyennek az összes embert láttam. A terápia fojtogató légköre miatt aligha tudtam másfele koncentrálni. Az ilyen emberek, nemhogy hozzánk tennének valamit, ellenben minden alkalommal inkább elvesznek egy-egy darabot a lelkünkből. Sosem értettem, hogy érdemeltem ki ezt a fajta szenvedést.

Aznap ugyanaz a hidegrázás futott végig rajtam, amikor társaim közé kellett mennem és ott elfogyasztanom a vacsorámat. A nővérek és a dolgozók folyamatosan szemmel tartottak minket, nehogy összetűzésbe kerüljünk egymással. Voltak esetek, amelyek szerintem jogosak voltak, de ez már túlzás. Aztán nyílt az ebédlő ajtaja és egy ismeretlen fazon lépett be rajta. Sötét tekintete nem árult el semmit, de a jelenléte valahogy annyira megnyugtató volt, hogy furcsa késztetést éreztem arra, hogy elmeneküljek. Már éppen felálltam volna, amikor odalép hozzám. A vállamra tette óvatosan a kezét és kihúzta a velem szemközti széket és leült. A nővérek nyugodtan tűntek, úgy látszik, hogy tudtak az ürge felbukkanásáról, vagy csak vakok. Az alak lassan levette a fejébe tett kalapot, ami egészen elegánsan festett rajta, majd előbukkant két fürkésző kék szeme. A haja a feketekávéra emlékeztetett. Szája széle mosolyra húzódott, majd előre nyújtotta az egyik kezét. Persze én bizalmatlanul néztem összezavarodott elmémmel, hogy most mit vár egészen pontosan tőlem, aki az elmegyógyintézet egyik kiemelt betege. Senkivel sem fogtam sohasem kezet és nem most fogom elkezdeni. Amint meglátta, hogy felesleges a próbálkozása visszahúzta hatalmas tenyerét. Biztosan puha és selymes a bőre. Ugyan már! Miért gondolok ilyeneket? Becsavarodtam, jogos.

Vacsora után mindenkit elvezettek a saját lakrésze felé, amikor én is benyitottam a saját szobámba/lakásomba megdöbbenve láttam, hogy nagyon nem üres. Az az alak, aki a vacsoránál odaült hozzám ott vigyorgott az asztalom egyik székén ücsörögve. Amikor becsuktam magam mögött az ajtót felnézett és egy laza mozdulattal a szék háttámlájára akasztotta a kalapját.

– Szép estét, Jassia kisasszony! -üdvözölt igazán barátságos hangnemben, de olyan mély és kellemes hangja volt, azt hittem elolvadok ott helyben. De türtőztettem magam és inkább leültem a másik székre, vele szemben.

– Maga mit keres itt? -kezdtem, mire csak kuncogott egyet, majd komolyan a szemembe nézett.

– Ezt inkább én kérdezhetném öntől. -felelte, mire ez mintha egy villámcsapásként ért volna. Tulajdonképpen én ezt a kérdést ismételgettem folyton magamnak. Valahogy teljesen kikapcsolt az agyam ettől az egy mondattól.

– Kérem, ne ijedjen meg, csak szerettem volna beszélgetni önnel. Vagy esetleg tegezhetném? Kényelmetlen ilyen hivatalosan kommunikálni közvetlenen. -bólintottam, mire villantott egy féloldalas mosolyt.