Melankólia (befejezett)

Második fejezet

Az alak, aki a szobámban termett egy szempillantás alatt kiderült, hogy Grayson-nak hívják, de azt mondta hívhatom nyugodtan Gray-nek, azután, hogy megkérdezte tegezhet-e.

Kiderült, hogy ő lett az új pszichológusom, aki minden kedden és csütörtökön be fog hozzám toppanni és az előző fószerhez képest inkább közvetlenebben áll a dolgozószoba kérdéséhez, így megbeszéltük, hogy majd a lakrészemnél tartjuk az üléseket.

Amint elhagyta a lakrészt kezdtem el számolni a következő alkalmat, ami egy nappal később történt meg. Gray pontban délután fél háromkor kopogott be, mire nyugodtan odamentem az ajtóhoz és résnyire nyitottam.

– Beengednél? Van egy ötletem, hogyan szabadíthatnálak ki innen. -hajolt oda a réshez és szinte suttogott, de mély orgánumát így is hallani lehetett. Belépett én pedig becsuktam utána az ajtót. Ledobta magát lazán ugyanarra a székre, ahol egy nappal ezelőtt várt rám. – Jó lenne, ha leülnél, mert tényleg egy hatalmas ötletem támadt a szabadságod visszaszerzésének érdekében. -nem kellett kétszer mondania, lehuppantam a szemközti székre és felkönyököltem az asztalra, tenyeremre fektetve az államat.

– Szóval, annyi a lényeg, hogy kerítünk neked egy lelkedhez közel álló tevékenységet, amiben elmerülhetsz és, hogyha sikerrel járunk, akkor már állással is számolhatunk, amint kijutsz innen. -ezt ahogy mondta teljesen elvesztem a szavaiban, miközben belegondoltam mi lehetne olyan mély számomra, amelyben mégis megtalálhatnám magam. A mutatóujjamat kezdem el rágcsálni, miközben gondolkodom, aztán megszólal.

– Na jól van, így nem fog menni. Ne görcsölj rá, nem kell kötelezően gondolkodnod, csak ami majd természetesen jön, azt mond ki és vetítsd ki magad elé.

Ahogy elhangoznak ezek az utolsó szavak eszembe jut, hogy mindig a könyvek után sóvárgok és elkezdek kapkodva keresgélni a fiókokban az asztal alatt, amint megtalálom diadalittasan elmosolyodom és Gray elé teszem.

– Ez egy füzet. -feleli, mire bólogatni kezdek. -Egy füzet lenne a megoldás? Nem értem, magyarázd el, kérlek.

– Hát, régebben imádtam olvasni és arra gondoltam, hogy papírra vethetném a gondolataimat, amelyek kínoznak, ezáltal pedig már megszabadulhatnék a rossz gondolataimtól. -egyetlen szuszra hadarom el ezeket.

– Ez lenyűgöző! -lelkesül fel Gray, mire fellapozza a füzetemet és az első oldalra firkant valamit, amit fejjel lefelé nem tudok elolvasni, de amint végzett elém tolja. – Szeretném, ha vezetnél egy kisebb naplót, azaz inkább bejegyzést a napjaidról. Ahogy jónak érzed, lehet minden nap, de ha túl soknak érzed, akkor egy héten csak egyszer és egyben leírhatod, hogy mely események váltottak ki érzelmeket belőled és mikre figyeltél fel. Érdekelnének a gondolataid és ezzel már biztosan előre tudnánk haladni, ha a könyvírásra gondoltál. -mikor befejezi a mondandóját elmosolyodik, amolyan bizalmas, őszinte módon. Nagyon tetszett Gray hozzáállása a dolgokhoz, pedig eddig nem sokan voltak ennyire közvetlenek és kedvesek velem. 

Következő kép az volt, hogy belépek egy gyönyörű, tágas és fényes helyiségbe, meglátásaim szerint egy konyha volt. Egy nagyon ismerős konyha. A miénk. A szüleimé és az enyém. A házunkban volt. Ugyanilyen csempékkel volt kirakva és ugyanilyen bútorok voltak benne. A színek is stimmeltek. Mit keresek én itt? Körbeforogtam és minden olyan valóságosnak tűnt, meg tudtam volna érinteni a hideg csempéket. A mozaikok barna és fehér színekben váltakoztak, aztán átmentek egy semleges barnába. Fogalmam sem volt róla, hogyan kerültem ide. Talán csak álmodtam volna mindent? Mégsem vittek el sehova? Velük voltam a biztonságot nyújtó házunkban és csak egy látomás volt az egész elmegyógyintézet? Valahol anya hangja csendült fel a folyosó felől. Elindultam a hang felé, azzal a tudattal, hogy minden rendben van és otthon vagyok. A folyosó hirtelen teljes sötétségbe borult, amint kiléptem a fényes konyhából. Az ajtók zárva voltak én pedig egyedül bolyongtam a sötét folyosón. Anya hangja egyre kétségbeesettebb lett, míg már sikoltásba fordult át. Aztán apámat láttam meg, aki anyám előtt védőállásban készült arra, hogy védje a földön fekvőt. Elborzadva próbáltam megnyugtatni apámat, hogy csak én vagyok az, a lányuk; Jassia. Aztán apám halálsápadt tekintettel hátrált, anyám már nem is volt ott. Aztán hirtelen a nappali fényei majdnem elvakítottak, ahogy felkapcsolódtak. A szüleim ott ültek és mintha semmi sem történt volna az előbb, békésen nézték a tévét.

Odamentem hozzájuk és leültem a szokásos kis fotelembe, ahol kiskoromban is mindig bevackoltam magamat kedvenc plüssmackómmal. Az idill túl szép volt, hogy valódi legyen, főleg azután az ijesztő és sötét jelenet után.

Remegve és nyöszörögve ébredtem egy kemény és ismerős szagú matracon, aztán rájöttem, hogy mindaz csak álom volt. Felemeltem a tekintetemet és újra azt az üres szobát láttam, amit minden nap. Gray nem jelent meg a központban, egy hét után is még mindig naivan várakoztam, hogy megmutassam neki a naplóbejegyzéseimet. De nem jött. Ez pedig elszomorított, majd feldühített. A falhoz vágtam a naplót, aztán lehuppantam az ágyamra és összegömbölyödve zokogtam. Mostantól már senkiben sem bízhatok?