Melankólia (befejezett)

Ötödik fejezet

Egyik nap, amikor Gray nem jött be hozzám, hirtelen elárasztották elmémet a sötétebbnél sötétebb gomdolatok és érzések.
Nem akartam kikelni az ágyból. Nem akartam létezni. Nem akartam lélegezni. Nem akartam semmit sem csinálni, csak feküdni és bámulni a plafont, ami így is fehér és üres volt. Hallottam, ahogy a többiek elmennek a szobám ajtaja előtt, de nem érdekelt sem az ápolónő, sem az élet. Az ablakon sem kellett kinéznem, hogy tudjam, esik odakint az eső. Éreztem, hogy milyen dermesztő a levegő és a hangulatom pontosan passzolt hozzá. Legalább ez stimmelt. Nem úgy, mint az életem bármely másik része. A szüleim, a nem is igazi barátaim, Gray, az ápolónő, az intézmény, ahova a szüleim betettek, hogy ne legyek többé láb alatt nekik. Az érzések hullámai összecsaptak a fejem fölött. Ringtam kis hajómmal a hullámokon, hagytam, hadd sodorjon a sötétség mélyére.
Szemem is lehunytam, hátha egy pihenéssel ki tudom űzni a negatív érzéseket, de nem sikerült vissza aludnom, ezért inkább csak feküdtem tovább. Elég rossz belegondolni, hogy ezen az intézeten kívül mindenki másnak megvan a saját kis megszokott rutinos élete, míg én itt punnyadok és várom, hogy mikor lesz ismét éjszaka, amikor észrevétlenül kisírhatom a szememet. A lelkemben felgyülemlett feszültség és érzés halom most kirobbant és egy darab kövér könnycseppben próbált távozni belőlem. Sikertelenül.

A napok összefolytak, de az érzések nem akartam csitulni. Magány. Szomorúság. Elhagyatottság. Mindezek egyetlen emberben tartottak most gyűlést, az én lelkemben. Egyedüli társam a napló volt, amit Gray adott nekem. Napok óta nem írtam bele semmit, igazából azért, mert nem volt kedvem. Aztán ott volt még az a könyv is, amit szintén tőle kaptam és vagy háromszor elolvastam. Most meg olvasni sem volt kedvem. Csak remélni tudtam, hogy ez az érzés majd idővel elhalványul, ha még nem is tűnik el, legalább elviselhetőbb lesz.