Érzékeny szívek

One

20 évvel később...

Majdnem három órányi festés után Grace csalódottan vette szemügyre az elkészült művet. Maszatos kezét a csípőjére tette, majd összeszűkült szemmel kereste a hasonlóságot az asztalon lévő díszes virágcsokor és az összemázolt vászon között.

- Hát... - Kezdte elgondolkodva. - Azt hiszem, ma is sikerült elpazarolnom néhány értékes órát az életemből.

- Kész lett? – Dugta ki a fejét Madeline a saját alkotása mögül.

Grace csak egy apró bólintással válaszolt a lánynak, mire az kíváncsian odaszökellt mellé.

- Na, mit szólsz?

Maddie elmélyülten vizsgálta az alkotást. Jól láthatóan erősen törte a fejét egy olyan válaszon, amivel nem sértené meg túlságosan a fölé magasodót.

- Nem olyan rossz, sőt nekem kifejezetten tetszik! – Felelte a kislány kedvesen. – De talán jobb lenne, ha azt mondanád mindenkinek, hogy ez egy absztrakt festmény!

Az őszinte tanácsot hallva Grace szája széles mosolyra görbült. Tudta jól, hogy a húga sosem bántaná meg őt.

- Vagy mondhatnám, hogy te csináltad! – Lökte oldalba játékosan a mellette állót, mire az felnevetett.

- És akkor mit mondunk, az enyémet ki csinálta?

A lányok ezután odaléptek a másik festményhez, ami szintén a szoba közepén álló, jól kompozícionált virágcsokrot igyekezett megörökíteni.

- Na, jó, most megkönnyebbültem! Legalább mindketten hasonló módon vagyunk tehetségtelenek.

- Szerintem nincs élő ember, aki megmondaná, hogy ez egy virág! – Mondta Madeline, miközben a kép egyik lila részére mutatott, mire mindketten nevetésben törtek ki.

Az ajtó felől ekkor három határozott kopogás volt hallható, ez pedig azonnal elcsendesítette a festőket. A váratlan vendég meg sem várta a lányok válaszát, úgy rontott be a szobába és látszólag kissé ideges volt.

- Nem megmondtam nektek, hogy a délután folyamán vendéget várunk? Igyekezzetek átöltözni, aztán pedig nyomás a vörös szalonba! – Adta ki az utasítást Pembroke grófné.

A lányokat nem igazán kellett emlékeztetni nővérük érkezésére, hiszen már nagyon várták őt. Egész nap igyekeztek elfoglalni magukat, hogy az idő gyorsabban teljen, és végre megérkezzen Lauren és a férje, Robert. A Herbert lányok egész életükben nagyon szoros kapcsolatot ápoltak egymással, kiskoruk óta elválaszthatatlanok voltak. Ám a legidősebb Herbert lány tavalyi évben kötött házassága óta már nem láthatták egymást olyan sűrűn, mint amennyire szerették volna.

A grófné csípőre tette a kezét, majd végignézett az elkészült képeken.

- Gondolom, nagyon igyekeztetek...

A lányok erre hevesen és őszintén bólogatni kezdtek.

- Drága anyukám, talán jobban örülnél, ha azt mondanám, hogy csak bohóckodtunk? – Kérdezte tőle bájosan Maddie.

A nő a válasz hallatán ránézett a lányára, akinek az arca és a fehér köténye is csupa lila és zöld festék volt, a szíve pedig csordultig megtelt szeretettel. Aztán visszanézett a képekre és így szólt:

- Teljesen feleslegesen tartunk nevelőnőt!

*

A tágas szalonban ülve Grace a pamlagon heverésző mostoha húgára pillantott. A lány átvette az összekoszolt öltözékét és most egy sárga ruhát viselt, ami kissé sápataggá tette az amúgy is fehér és szeplős bőrét. Nagy érdeklődéssel olvasta éppen egy népszerű pletykalap eheti számát, ami egyébként a kedvenc időtöltése is volt, és ami - ha Grace-nek nem csal az emlékezete - a lány nevelőnője szerint ördögtől való cselekedet. Ilyenkor örömmel gondolt arra, hogy neki már nincs a sarkában folyton az a zsémbes nő. Életének legutálatosabb időszaka volt, amikor mindennapos program volt számára a tánc, a latin és az etikett óra. Noha jól lehet, hálával tartozik az égnek, amiért egyáltalán tanulhatott.