Érzékeny szívek

Fifteen

Kint már besötétedett, és a levegő is lehűlt, amikor Grace magára öltötte a szürke köpenyét, majd kiosont a házból. A herceg már a kocsinál várt rá.

- Késtél. – Vetette oda a lánynak hanyagul, majd felsegítette őt a hintóra.

Grace egész délután fel-alá járkált a szobájában, miközben a férfi értesítését várta. Arra azonban nem számított, hogy a herceg gyerekes módon újból becsúsztat egy darab papírt az ajtaja alatt.

- Talán megtanulhatnál valamivel észrevehetőbb módon üzengetni! A múltkor is csak a véletlen műve volt, hogy éppen megláttam a leveled.

Richmond erre beterítette egy pokróccal a lányt, majd pedig maga is elhelyezkedett az ülésen. Grace megilletődve fogadta a gondoskodó gesztust, ami a férfi részéről talán teljesen ösztönös volt.

- Nyugtasson meg az, hogy többször már úgysem fog előfordulni. – Felelte a herceg, majd megrántotta a kantárt, a hintó pedig elindult.

A férfi szavait hallva a lány elkomorult, hiszen ez azt jelentette, hogy a mai este után már valószínűleg semmi közük sem lesz többé egymáshoz.

- Reméljük. – Suttogta maga elé a lány.

A herceg ezt vagy nem hallotta, vagy csak figyelmen kívül vette. Kényelmesen elhelyezkedett az ülésen, aztán mereven az útra szegezte a tekintetét. A férfi önként vállalta a kocsis szerepét, mert a minimumra szerette volna csökkenteni azon emberek számát, akik tudomást szereznek a kalandjukról. Éppen ezért indultak az éj leszálltával, és ezért kellett a lánynak a lehető legszürkébb köpenyét előkeresnie a szekrényből. Grace nem tudta eldönteni, hogy hálát érezzen vagy inkább furcsállja a férfi túlzott diszkrécióját.

- Biztosan tudod az utat? – Érdeklődött, mire a jutalma pusztán egy szúrós pillantás volt.

Grace a legkevésbé attól tartott, hogy eltévednek valahol London utcáin, de más aggályait viszont semmiképp sem akarta megosztani a pökhendi herceggel. A Kukacos Alma fogadó már a neve alapján sem ígért sok jót a lány számára, ám amikor megtudta, hogy London külvárosának egyik leglepukkantabb részére készülnek, az már jócskán félelemmel töltötte el. A sötétség sok veszélyt rejtegethet, olyan veszélyeket, amikre egyáltalán nincsenek felkészülve. Az út során akár találkozhatnak banditákkal is, akiknek könnyű prédái lehetnének.

- Ne aggódj, Gracie! – Válaszolta nagy sokára a herceg, majd megpaskolta a kabátzsebét. - Órákon át tanulmányoztam a térképet, és el is hoztam magammal. Tudom, mit csinálok.

Gracie. Ez a név mindig előhívta a lelke mélyén élő félős kislányt, pedig már egyébként sem volt nyugodt. Amikor pedig nem válaszolt, a herceg újból feléje fordult:

- Bízol bennem?

A lány bízni akart, de nem volt biztos benne, hogy képes rá.

- Igen... - Nyögte ki végül.

- Hát ez nem volt valami határozott. – Mosolyodott el a herceg, akit jól láthatóan mulattatott a szituáció.

Grace karbafont kézzel, elzárkózva dőlt hátra.

- Csak félek. – Felelte végül.

A szavaiban egyszerű őszinteség csengett, semmi bosszúság vagy irónia. A herceg ezután hosszasan a lány szemébe nézett, majd elmosolyodott. Úgy mosolygott, ahogy a gyerekekre szoktak bíztatólag. Kedves, barátságos, meleg mosollyal. Ettől pedig a Grace-nek furcsamód pillangók kezdtek el repdesni a hasában.

- Minden rendben lesz! – Szólalt meg bársonyos hangon a férfi, miközben zafírkék szemeivel még mindig a lány arcát fürkészte.

Grace nem tudta kezelni azokat a nagyon ritka pillanatokat, amikor a herceg átváltozott egy aranyos kisfiúvá, mint most.