Érzékeny szívek

Twenty-two

Valamivel később arra eszmélt, hogy valaki folyamatosan a nevét ismételgeti. Bár a hang halk volt és távoli, mégis erősen próbált koncentrálni rá.

- Gracie! - Hallotta meg a nevét még egyszer. - Gyerünk már, Grace!

A herceg volt az. Erre ráébredve a lány rögtön ki is akarta nyitni a szemét, hogy láthassa a férfi arcát, de a szemhéjai olyan súlyosnak bizonyultak, mintha csak ólomból lettek volna.

- Fiam, hozz egy pohár vizet neki! - Szólalt meg parancsolóan egy másik hang.

- Máris, apám!

Nem tudta számontartani, hogy körülbelül mennyi idő telt el ezután. De valamikor a sötétségben úszva egyszer csak újra megpróbálta kinyitni a szemét, mire végre valahára sikerült is neki. A szobában lévő erős fény kellemetlenül érte őt, de néhány másodperccel később kitisztult előtte a kép és meglátta Richmondot, aki épp csak néhány centire térdelt előtte.

- Istenem, végre! - Szólalt meg a férfi, amikor észrevette a lányt, majd pedig egy csókot nyomott a homlokára.

Grace egészen biztos volt benne, hogy csak képzelődik.

- A frászt hoztad rám, Grace! - Torkollta le őt Richmond, közben pedig a lány haját simogatta.

Egy korábban még sosem látott világoskék szobában feküdt a kanapén.

- Mi... Mi történt?

A herceg arcáról elgyötörtség sugárzott és úgy tűnt, mintha nem is akarna válaszolni.

- Elájultál. - Mondta végül röviden és tömören.

Igen, elájult miután elmondták neki azt a rettenetes hírt, de mit is? Grace kutatott az emlékezetében míg végül egy olyan emlékre bukkant, ami elemi erővel zúzta porrá őt.

- Nem. Az... Az anyukám... - Hebegte a lány, miközben sűrű könnyek gyűltek a szemébe. - Nem!

Meghalt. A nő, aki világra hozta őt meghalt. Egyszerűen nem hitte el, hogy ez megtörténhet. Már annyira közel érezte magát hozzá, hiszen nemrég még azt hitte, hogy bármelyik percben találkozhatnak és annyi év után végre a karjába zárhatja őt. De most már ennek vége. Sosem fogja megismerni. Sosem fogja látni. Sosem fogja megtudni, hogy valójában hogyan is nézett ki, hogy milyen volt a mosolya, a hangja, az ölelése. Nem lehetett rá dühös és nem is veszekedhetett vele soha. Nem szerethette és nem adhatott neki ajándékot sem. Az édesanyja úgy halt meg, hogy ő egyetlen egyszer sem találkozhatott vele. Ebben a pillanatban szörnyen igazságtalannak érezte az életet.

- Annyira sajnálom, Grace! - Mondta a herceg. - Tényleg nagyon nagyon sajnálom!

- Itt a víz. - Érkezett vissza a szobába a fiú.

Richmond elvette tőle a poharat, majd a lány szájához emelte. Grace először vissza akarta utasítani az italt, de valóban nagyon ki volt száradva a szája, így mégis ivott belőle néhány kortyot.

- Hagyjuk őket magukra egy kicsit! - Javasolta az öreg, miközben kitessékelte a fiát a szobából, majd pedig behúzta maguk után az ajtót.

A lány nagy nehezen ülő helyzetbe tornázta magát, ezt követően pedig üveges szemekkel meredt maga elé.

- Mondj valamit, kérlek! Megijesztesz. - Szólalt meg szelíden a férfi.

- Nem tudok mit mondani. Erre nem számítottam.

Ezután sírni kezdett. Keservesen és hüppögve sírt.