Tekergők és a Rengeteg Szíve (Tekergő Krónikák II., Harry Potter fanfiction)

1) Levelek ~ RL

Hossz: 2475 szó
Jó olvasást!

***********

Ahogy édesapja kiengedte a pinceszobából, Remus reflexei túl fáradtak voltak, hogy elkerülje a szédítő sebességgel feléje száguldó pettyes tollcsomót. A tollcsomóhoz sajnos egy éles csőr is tartozott, amikor átbucskázott a fiú már eleve sebes vállán. Remus érezte, amint egy pergamen surrogva landol előtte a padlón, de a hirtelen találkozás kibillentette amúgy is kocsonyás lábakon ácsorgó egyensúlyából. Hiába, ahogy Remus nőtt, úgy erősödött a vérfarkas alakja is. Ez összevetve azzal, hogy nyári szünet lévén ismét emberek közelében töltötte a teliholdat, nem pedig a Roxmorts falu határában árválkodó faházban, borzasztó átváltozáshoz vezetett. Mivel szerencsére a pinceszobába bezárva nem támadhatott meg senkit, ezért elégedetlen farkasalakja önmagát mardosta. De édesapja ott volt mellette, hogy elkapja.

Az ütközéstől teljesen iránytévesztett kis bagoly ide-oda pattogott a falak között, míg sikerült újra feltalálnia a földszintre. Lyall Lupin gyengéden felnyalábolta egyszem fiát, és karjában vitte fel a kis kertesház fürdőszobájába.

Remus engedelmesen ücsörgött a sámlin, és hagyta, hogy édesapja a megfelelő varázslattal kitisztítsa a sebeit, majd boszorkányfű kivonattal gyorsabb gyógyulásra késztesse azokat. Az ő erejét már az teljesen igénybe vette, hogy közben függőlegesben maradjon. Becsukta a szemét, hogy a szeretet és törődés átváltozásainak még rosszabb felét, a vérszomj és pusztítani akarás émelyítő emlékét is lemoshassa róla.

Egy óvatos arcöblítés magához térítette annyira, hogy mikor édesapja felvette a szekrény polcáról a kényelmes, otthoni talárt, hogy ráadja, Remus megeresztett egy hálás mosolyt a bűntudatos arc felé. Hiába, édesapja éppoly ügyetlenül takarta az érzelmeit, mint ő maga.

– Köszi! Fel tudom venni.

Lyall bólintott, és hagyta, hogy fia maga öltözzön fel. Féltő szeretetük ellenére a Lupin szülők igyekeztek önállóra nevelni Remust. Szüksége lesz még rá kint a nagyvilágban.

A biztos apai kar támogatásával Remus valahogy átjutott a kicsi, de otthonos nappali kanapéjáig. Szokásos folttakarójába burkolózva kuporodott le a sarkába, és az adott körülmények között produkálható legszélesebb mosolyt küldte édesanyja felé, aki egy tányér teasüteménnyel bukkant fel a konyha felől.

A kerge kis postabagoly még mindig a nappaliban garázdálkodott. Megnézte a tükörképét az egyik mozgó családi fotó üvegében, majd egy huszárvágással átröppent a kandalló párkányát díszítő bronz gyertyatartót megcsipkedni.

– Mindjárt elkapom – határozta el Lyall, miután átnyújtott Remusnak egy kehely meggypiros bájitalt.

Remus megitta a vérelfogyásgátló főzetet, amitől a nappali forgása végre abbamaradt körülötte, és érdeklődve figyelte félig lecsukott szempillái mögül, amint édesapja próbálja elcsípni a kis kuvikot mind a begyűjtő bűbájt, mind az egyszerű mugli hajkurászás technikáját bevetve. Már majdnem elérte, de a bagoly magasabbra röppent, és szép ívben megkerülte a csillárt. Felcsippentett egy előhagyott lúdtoll pennát egy könyvtorony tetejéről, de odébb ugrándozott, mielőtt Lyall varázslata befogta volna.

– Allegra! – szólt rá Remus szigorúan, mikor édesapja kezdett frusztráltnak tűnni. A madár egy pillanatig meglepetten forgatta busa fejét, majd engedelmesen odaröppent Remus elé a kisasztalra. Remus odanyújtotta felé a teasüteményes tányért, de a kis kuviknak sikerült a szalvétára lecsapnia. A fiú óvatosan kihúzta a csőréből a fehér szövetet, és egy kekszet nyomott a helyébe.