A nevem - 민윤기(Min Yoongi) [Befejezett]

5.

A nehéz napjaim egyike.

Hajnalban a szobatársam horkolására ébredtem fel.
Mivel, hogy nem tudtam tőle aludni ezért lementem kosarazni. A kollégiumokban eléggé szigorú szabályok voltak még akkor. De én mit sem törődtem a szabályokkal.
Az őr aludt, azért könnyen ki tudtam menni a kapun. A pályára kiérve egyből dobtam egy kosárt.

Addig játszottam, míg meg nem láttam egy bandát. Vagyis inkább ők láttak meg engem.

- Hé kisfiú - szólt az egyik idősebb, miközben ők is a pályára értek

Hozzáteszem így tizenhat évesen már senki sem kisfiú.

- Mit keresel itt egyedül az éjszaka közepén? Anyuci elengedett? - nevettek egyszerre

Mit sem selytettek, hogy "anyuci" több kilóméterre lakik...

- Kollégista vagyok - húztam ki magam aztán megint dobtam egyet kosárra.

- Huha szép dobás. Ki tanított meg, talán apuci? - nevettek

Nagyon nem akartam belekeveredni ebbe az egészbe, úgyhogy el is indultam vissza a kolim felé. De ők megállítottak.

- Nem mész te sehová, beszari - rántott vissza egy erős kéz, ami azt érte el, hogy kosárlabdám kiessen a kezemből és csak guruljon tőlem messzire.

A földre dobtak, mint valami kutyát, majd elkezdtek ütni-verni. Én csak könnyeimmel küszködve néztem a földön a kosárlabdám. Olyan egyedül volt. A pálya végén, ahol már nem világított rá a lámpa.

Egy pillanatra elájulhattam, mert csak arra emlékszem, hogy még azt mondják, hogy szerencsém van, mert amúgy sietnek valahová. Aztán arra eszméltem föl, hogy már elmentek.

Háton feküdtem. A sötét eget bámultam.

- Mégis mit ártottam ennek a világnak? - kiabáltam az éjszakába

Könnyeim már patakokban hullottak. Aztán az eső is elkezdett esni. Hagytam, hogy ruháim elázzanak. Nem érdekelt abban a pillanatban semmi és senki.

Csak feküdtem a pálya közepén egyedül.