A nevem - 민윤기(Min Yoongi) [Befejezett]

6.

Mondhatni a legkevésbé se vártam arra, hogy valaki megmentsen. És ami a legrosszabb, hogy saját magamnak sem voltam a megmentője.

Fáradtan kullogtam vissza a kollégiumba. Persze az őr most észrevett, főleg, hogy már világosodott.

- Hát te meg? Hol voltál? Azonnal menj vissza a szobádba! - parancsolta - Úgy látom jól elbántak veled. Remélem ebből tanultál, hogy máskor ne szökj ki a kapun.

Én csak szótlanul hallgattam.
Végülis ez az én hibám. Rosszkor mentem ki, rossz helyre.

- Ha nem mentem volna ki, akkor most az arcom sem lenne feldagadva. De nekem akkor is ki kellett mennem.... - ostoroztam magam

- Milyen igazad van - nevetett a szobatársam - nagyon szép lettél

- Haha nagyon vicces - forgattam meg a szemeim, majd mentem vissza aludni. De hiába. Egész hajnalban sem tudtam aludni. Most nem a szobatársamtól, hanem a gondolataimtól. Egyszerűen túl nehéz nekem ez a világ. Kezdem úgy érezni, hogy egyre mélyebbre sűllyedek. Félek, hogy a végén már nem lesznek kapaszkodók.
A szüleim, mikor felhívtak, csak a tinikorra fogták. De én tudom, hogy annak ez csak egy kis töredéke.

Egész nap hulla fáradtan ültem végig a tanórákat. A nap végén éppen készültem elmenni, amikor Shin Mina az egyik osztálytársam odajött hozzám. Ő egy eléggé félénk lány. Nincs valami sok barátja és szegényt még zaklatják is néha.

- Szia

- Szia - köszöntem vissza

- Esetleg tudnál matekból segíteni nekem? - kérdezte alig hallhatóan

- Igen. Mikor érsz rá?

- Holnap, ha neked is jó

- Igen

- Rendben köszi

- Akkor holnap - köszöntem el

A kollégiumba érve egyből bedőltem az ágyba. Pár percel később már el is merültem az álmok világába.