Papp kontra Varga

58 Dr. Járay Johanna Klinikai szakpszichológus

Rágom a tollam végét. Persze tudom, hogy ez mit jelent, nem semmire kaptam a diplomámat. Nagyfokú bizonytalanság van bennem az új beteggel szemben. 

Persze, el tudta mondani, hogy miért van, itt, értelmes nőnek tűnt. 

Mátyás doktornő van kirendelve mellé, ő felel az étkezéséért, az erőnlétéért. Nem katona. Nem tudom, miért van itt. Nem is része sem a katonai, sem a polgári titkosszolgálatnak. Két évvel ezelőtt a háborúban azért fontos szerepe volt - talán az jogosítja fel az itteni ellátásra. 

Na mindegy. Beszélgettünk. 

Elmondta, kicsoda, honnan jött. 

Mesélt a párjáról, az exférjéről, a mostani családjáról. Mesélt arról, hogy mennyire meg akart felelni, holott egyáltalán nem kellett volna neki semennyire megfelelni. 

Mesélt arról, hogy hogyan ismerkedtek meg, hogy Máté nem látott, aztán a háborúról is, aztán Máté zűrös családi helyzetéről is, a kislányról is. 

- Andrea, és magát ki segítette át ezeken? - kérdezem. A kérdést sem érti. 

- Amikor az államokba mentek, ez önt is megviselte. A háborús vészhelyzetben olyan pszichikai behatások érték, amik egy profinak is betesznek. Nem véletlenül járnak a profik utána hónapokig tanácsadásra. Mikor halt meg a férje - kérdezem hirtelen. 

- Nem sokkal azután, hogy visszajöttem az államokból - feleli, könnyekkel a szemében. 

- Szerette? 

- Nem. Igen. Nem tudom - feleli, és már sír. 

- Ne akarjon megfelelni. Addig sír, amíg jólesik. Itt nincs időkorlát. - Bólint, nem próbálja elfojtani. 

- Hogyan gyászolta meg a férjét? - kérdezem, mikor alábhagynak a könnyek. 

- Hát, jobbára sehogy - feleli. Hazajöttünk, történtek, amik történtek, majd éltünk tovább. Majd Andor beteg lett, és gyorsan... elment - fejezi be végül a mondatot. 

- és ön? 

- én temetést rendeztem, csoportosítottam a holmijait, az ingó és ingatlan vagyonát átadtam a fiának, aki egyébként felé sem nézett, de az örökségre rögtön jelentkezett - folytatom. Megszüntettem az adószámláját, felszámoltam a családi házban vidéken a szemetet, apóst beraktam egy otthonba, közben tanítottam közép és főiskolán, szakdolgozatot konzultáltam, céget számoltam fel, anyukám sirámaival törődtem...

- Tehát nem gyászolt - szúrom közbe. 

- Nem, nem gyászoltam.  Gondolkodtam azon, hogy Mátét kellett volna választanom. Mikor a kávézóban szeretett volna valamit - én sem tudom, mit - tőlem, akkor elküldtem, de végül is

- végül is összejöttek. 

- Igen, összejöttünk. De én a mai napig nem tudom, hogy ez egy celebrity crush, vagy tényleg szerelemmel szeretem. 

- Őt szereti, vagy a szerepeit? 

- Őt. 

- Akkor ez nem crush. Nehéz elfogadnia? 

- Nem tudom elfogadni! - csattan fel. Nézzen rám! Ötven... elmúltam, ronda vagyok, öreg és ráncos. Nem hihető, hogy egy harmincat alig betöltött országos hírű színész - szívtipró - mondja keserűen - velem akar lenni. - Kényelmetlenül fészkelődik a fotelben, ami ki van párnázva. A saját lábán jött ide, de mögötte ott volt a nővér a kerekes székkel. 

Nézem, és tényleg öreg. A kóma nem tesz jót senkinek. Száraz, töredezett a haja, ráncos az arca, a nyaka, beesett a szeme, ezzel hangsúlyosabb lett az orra. Nincs nagy orra egyébként, kb ez az orr az, amit a plasztikai sebészekhez visznek, hogy ilyet akarnak. Intelligens. 

- Miért nem akar hazamenni? 

- Mert, ha Vilmire és Mátéra gondolok, akkor csak a veszteség jut eszembe. Az a veszteség, hogy bármikor elvehetik tőlem őket, és semmi mást nem csinálok, csak sírok. 

- Amikor Vilmit elvitte az anyja sírt? 

- Akkor még nem. De mikor Máté elment, rengeteget. És teljesen megértettem. Szerettem. Hittem benne. Támogattam. 

- Andrea, mit kapott vissza? - néz rám, mintha nem értené a kérdést. 

- Én soha semmit nem kapok vissza - feleli. - Intézhetem mindenkinek az ügyes - bajos dolgait, segíthetek mindenkin, vigyázhatok mindenkire, de én soha semmit nem kapok vissza senkitől. 

- Ezt nem mondhatja komolyan - felelem. 

- Nézzen utána, doktornő - mondja, majd nehézkesen feláll, és az egyensúlyát keresve kifelé indul. Visszanéz az ajtóból. 

- Majd értesítsen, hogy mikor találkozunk legközelebb - mondja keserű mosollyal, majd halkan becsukja maga mögött az ajtót. 

Én meg dolgozom. Gyászolnia kellene - kellett volna. Figyelmet kellett volna kapnia. Szeretetet. A véleményét kellett volna értékelni. Nem tették. És most itt van, megtörten, és nem tudom, hogy melyik problémájához fogjak hozzá. 

Mert a lelkének kell meggyógyulnia. De én már értem, hogy miért nem akar hazamenni. Azt, hogy miért nem kommunikál, azt nem. Az kegyetlenség.