"Up with your turret
Aren't we just terrified?
Shale, screen your worry
From what you won't ever find
Don't let it fool you
Don't let it fool you down"
Seungmin a szakadó esőben állt.
Egyedül.
Magában.
Senki se volt körülötte az utakon, vagy ha volt is, az is csak szaladt.
Mindenki aki látta őt hülyének nézte, hisz ki az aki csak úgy állna az esőben?
De mindennek volt oka.
Nem tudott Seungmin haza menni, ha nem is volt otthona.
Nem nevezheti otthonnak azt a helyet, ami tönkre tette az egész életét.
Évekig próbálta ignorálni azt, hogy a szülei milyenek. Megpróbálta elfogadni, hogy folyton veszekednek, és bántsák egymást, annak ellenére, hogy bármikor elválhatnának.
Mégis inkább együtt maradnak, tönkre téve a maguk, és Seungmin életét is.
Nem foglalkozva azzal, hogy a kétszínű viselkedésük miként hat a gyerekükre.
Egy 17 éves gyereknek ellátni magát könnyen hangozhat, addig amíg van ki támogassa, de Seungminnak sose volt.
Emiatt nem tudott kiszabadulni az őt szorító falak közül.
Könnyei halkan végig csúsztak az arcán, emlékezve egész eddigi életére.
Annyiszor azt kívánta, bárcsak valaki más lehetne, és ha felkelne akkor egy új testben élhetne, de ez nem egy mese, így ez nem következett be, soha.
Felemelte arcát, mikor meglátott, tőle egy pár méterre álló rózsaszín hajú fiút, kezében egy citromsárga esernyővel.
Az idő szürkévé tette Seoul utcáit, mégis ahol a rózsaszín hajú fiú állt, világos volt.
Olyan volt mintha maga a nap lett volna előtte.
Nagy mosollyal az arcán közelebb lépett az idegen Seungminhez, majd kettejük felé tartotta az esernyőt.
-Miért állsz itt, egyedül?- szólalt meg kellemesen csilingelő hangjával.
Seungmin meg se tudott szólalni a mellkasában érzett melegség miatt, amit a másik fiú hordozott magával.
-Oh... nem is ismersz, igaz? Yang Jeongin vagyok. Egy osztályba járunk Seungmin...- mosolygott tovább Jeongin.
Seungmin tényleg nem ismerte meg, hiszen sose érdekelte őt az osztálytársai.
De most rosszul érezte magát emiatt.
-Bocsánat...
-Nem kell bocsánatot kérned! Már régóta figyeltelek, ahogy itt álldogálsz. Szívesen neked adom az esernyőm, ha gondolod...
-Arra semmi szükség!- vágott szavába Seungmin.
-Csak pár utcányira lakok, hamar haza érek, ha futok.- erősködött tovább az alacsonyabb.
-Nem! Beteg leszel, akkor pedig bűntudatom lesz. Menj csak nyugodtan, én elvagyok itt.- mondta Seungmin halvány görbülettel az ajkain.
-Figyelj... menjünk együtt. A szüleim biztos nem bánnák, ha lenne még egy személy a vacsoránál. Én is szívesen megismernélek jobban.- vetette fel az ötletet Jeongin.
Seungmin hosszasan gondolkodni kezdett. Nem szeretett volna zavarni, de Jeongin jelenlétében minden rossz gondolata elszállt, mintha elvette volna tőle a fiatalabb fiú, az összes fájdalmát.
-Hát...ha tényleg nem zavarok.- motyogta az idősebb, tarkóját vakarva.
Jeongin kedve még jobban felderült, és vigyorogva fogta meg a magasabb kezét.
Egész utón be se állt a szája, és válaszolni se hagyta Seungmint.
Elmondta milyen régóta megakarta valahogy ismerni, csak eddig sose volt alkalma, vagy ha lett volna, akkor is egyik percről a másikra, eltűnt a magasabb a szeme elől.
A vacsoránál az egész Yang család boldogan fogadta Seungmin jelentétét.
És emiatt végre azt érezte, hogy neki is van családja.
Jeongin megmentette aznap, amit sose fog neki elégszer meghálálni, de bármennyi szeretet nekiadna ahhoz, hogy a kisebb sose érezze magát rosszul.
A/N: 🙂
Ide is vissza tértem🤪
Egyébként, vannak zenék amik már megjelentek ebbe a könyvbe, mégis jön a sok ihlet, hogy miket tudnék azokhoz még írni, de azt meg nem akarnám.
Mostanában már a oneshotokból is kifogytam, mert a vázlatokban lévők, vagy régiek és sok hiba van benne, vagy csak nem tetszik.
És előre láthatóan, ha vége a minsungos könyvemnek, akkor egy hyunsungost szeretnék írni, ami egy igazi könyvön fog alapulni ( eddig legalábbis ez a tervem, de a kedvemtől függ😅 )
És már elkezdtem írni még áprilisban egy seungbines könyvet, de azt egyszer be is kéne fejeznem. 🥹
😘 👋
