"Je te laisserai des mots
En-dessous de ta porte
En-dessous de les murs qui chantent
Tout près de la place où tes pieds passent
Cachés dans les trous de ton divan
Et quand tu es seule pendant un instant
Ramasse-moi
Quand tu voudras
Embrasse-moi
Quand tu voudras
Ramasse-moi
Quand tu voudras"
Chan mosolyogva ért haza a barátaival való buliról.
Élvezte, hogy újra kitudott engedni egy év után.
Egy olyan év után, amit a fuldokló gyászban töltött.
Ledőlt a kanapéra a fáradtság miatt, mire egy szúró érzést kezdett el érezni oldalán.
Tapogatni kezdte a bőr ülőgarnitúrát, mire egy levél akadt kezei közé.
Bárhonnan felismerte volna azt a pecsétet, ami annak a lapnak a közepére volt biggyesztve.
Remegő kezekkel bontotta fel a levelet, majd kezdte el olvasni a gondosan kidolgozott betűket.
"Most biztosan szívszorító érzés lehet, hogy újra látod a kézírásom, de muszáj voltam ezeket a sorokat leírni neked,
míg van időm.
Eddig nem mondtam el, hogy egyszer elfogok menni, és ha ezt olvasod, már biztosan tudod a halálom okát.
Ijesztő leírni azt, hogy halálom. Nagyon.
Több ok miatt se mondtam el neked a betegségem.
1. Magam se akartam elhinni, nemhogy veled hitessem el.
2. Féltem, sőt rettegtem.
3. Nem akartalak sírni látni, és látni a fájdalmat a szemeidben.
4. Nem akarok meghalni.
Tényleg nem akarok, Channie.
Sokszor láttam filmekben, hogy mindenki elfogadja a halálát, és nem fél, de én nem tudok ilyen lenni.
Azt hittem mi örökre együtt lehetünk, de mindent tönkre tett egy betegség. Egy olyan betegség, amit már rég megkellett volna tanulni kezelni.
Viszont senki se lehet tökéletes.
Rengeteg mindent köszönhetek neked, Channie.
De a legfőbb dolog az, hogy sose hagytál el.
Történhetett köztünk bármi,
kiabálhattam veled,
vagy akár a szakítás szélén állhattunk,
te akkor se hagytál el.
Nem engedted, hogy kimondjam a bűnös szavaimat, csak csendben hallgattad a kiabálásom, és a végén szorosan a karjaidba zártál.
Mennyire fog hiányozni a nyugtató öleléseid.
Nem akarom tele sírni ezt a lapot, hogy utána ne tudd elolvasni, de csak tudatni akarom veled,
hogy mennyire is szerettelek,
és még most is mennyire szeretlek!
Te voltál a megmentőm, és tudom, ha tudtál volna mindenről, akkor mindent megtettél volna, hogy megments, de én már menthetetlen voltam.
Szeretlek,
a te Felixed. ♡"
Chan zokogva tűrte össze a könnyektől eláztatott lapokat.
Azt hitte már túllépett szerelme halálán, de ez a levél minden sebet feltépet, amik már elkezdtek begyógyulni.
Tisztán emlékszik arra a napra, mikor telefonhívást kapott,
arról hogy Felix elhunyt.
Korlátlan sebességgel vezetett haza a munkahelyéről, majd belépve házába, látta meg kedvese hófehér arcát, elernyedt testét, amibe már nem volt élet.
Felix anyukája mindent elmondott neki, ezzel megválaszolva azt is, hogy az utóbbi hónapokba miért volt Felix annyit távol, és beteges.
Chan pedig mai napig őrlődik azon, hogy nem volt ott szerelme utolsó pillanatánál, és fogta meg a kezét, mikor még lett volna ideje.
Felix ezt az utat választotta, és akárki tehetett ez ellen bármit, akkor se lett volna már idő a megmentésére.
A/N: Nem tudom mit érzek ezzel kapcsolatban, de valamiért most ilyen depresszív kedvemben vagyok.
Egész nap ez a zene volt a fejembe.
Bruh a levél része nagyon kótyagos lett, de most ilyen tudtam nyújtani. 😅
Bocsánat Felix.🥹🥹
😘
