"I went to Paris (Texas)
With a suitcase in my hand
I had to leave
Knew they wouldn't understand"
Felix könnyeit visszafojtva ült a repülőn. Szemei égtek, és kínzó fájdalommal nyílalt egyik szeméből a másikra, de mégse tett semmit.
Hátradöntötte a fejét, és becsukta a szemeit.
A mellette ülő tekintetét is érezte magán, de ezzel se foglalkozott.
Csak egy ember járt az eszében, és nem tudta, hogy mit kellenne tennie.
Egy bőröndbe csomagolta az életét, és úgy szállt fel a legközelebbi repülőgépre, ami majd Párizsba viszi, mindezt amiatt, mert elvesztett valakit, valaki olyat, aki a másik fele volt. Aki a mindene volt.
Felix fejében folyamatosan visszajátszódnak a pár órával ezelőtt történt jelenetek, és nem tudja megállítani, hogy egyetlen csepp se hulljon le a szeplős orcáján.
Nem törli le, nem akarja, hogy az a könny, ami kitudott szabadulni most elpusztuljon, nem akarta elfojtani, hogy mekkora fájdalom is van most benne.
Viszont utált mások előtt sírni, de a repülő tele volt sok utassal, és a mellette lévő ülésről egy kisfiú még mindig őt nézte, akinek az anyja csendben könyvet olvasott.
Felix a kezeibe temette az arcát, és nagy levegőt vett. Le kellett magát nyugtatnia, mielőtt felszáll a gép.
Annyira kiakart törni, kiakarta engedi minden egyes elnyomott érzését, és a mai történteket. De nem tudta, akarta, de nem volt rá képes.
Nem törhet meg mások előtt.
Pedig valaki mindig azt mondta neki, hogy nem szégyen, ha valaki publikusak sír, mert az csak azt jelenti, hogy érzékeny, és az érzékeny emberek általában a legkedvesebb emberek, mert tudják a határokat, és nem fognak megbántani, hisz belegondolnak abba, hogy az nekik hogy esne, de Felix hiába hallotta ezeket a szavakat a fejében, ahogy a kellemes, és nyugtató hangot is hallotta, mintha ugyanúgy otthon lenne, és valaki még mindig a fülébe suttogna, valaki, akit most annyira utál, mégis sír utána.
Felix elemelte a kezeit az arca elől, és kinézett az ablakon, a sötét, de kivilágított repülőtérre, a folyosóra, amin hatalmas üvegek voltak, és azon is tisztán lehetett látni, ahogy még mindig vannak utasok, akik a gép felé közelednek.
Nagyot sóhajtott a szőke fiú, és a másik oldalára nézett, ahol még mindig ugyanúgy őt nézte a kisfiú, aki mióta leült azóta csendben figyeli. Rámosolygott, de erre a kisebb elcsapta a fejét, és minden bizonnyal az anyja oldalához bújt, aki átvetette a karjait rajta, és óvatosan simogatni kezdte. A kisfiú biztonságba volt az anyja karjai között, még akkor is, amikor nem volt mitől félnie.
Felixnek eszébe jutott, hogy ő kinek volt a karjai között biztonságba, és mikor színtisztán látta a fekete hajú arcát, ahogy őt öleli, megtört.
Elcsapta a fejét, és az ablaknak döntötte azt, sírni kezdett, zokogott, de nem volt hangos. Ő mégis a szájára tette a kezét, és csak hagyta, hogy a kövér könnycseppek lecsorduljanak.
Felix légzése szaggatott lett, és rendezetlen. Otthon akart lenni, de vajon van e neki olyan, hogy otthon? Vagy már azt is elvesztette?
Egy apró kezet érzett meg a combján pihenő kezén. Apró, meleg kéz. Felix jobbra nézett, és az előző kisfiú mostmár közel ülve hozzá fogta a kezét, és csillogó, mosolygó szemekkel nézett rá. Felix még jobban sírni kezdett, hisz ha nagyon bele gondolt a dolgokba, akkor tudta, hogy ő képes lett volna egy gyermeket felnevelni azzal, akit most itt kell hagynia, de már sose fognak oda eljutni, hogy ezt elérjék.
