SNOW RED -- HÓVÖRÖS || HyunLix « AU » ✔

※ 22. ❝ Vörös ❞

❝ Kerestem, kutattam, kerek e világon… végül melletted találtam a békességre.  ❞
-- Akane Ren.

※ Még aznap este ※

-- Induljunk.

-- Még nem gyógyult be a sebed! Ráadásul… nem fáj?

-- Teljesen jól vagyok, szóval irány keresni azt a rohadt virágot -- nevetett Akane. -- Ne becsüld le a démon macskám képességeit. Igaz, hogy csak benne van elzárva a démoni erőm, szóval engem se becsülj le!

-- Jól van, jól van… -- sóhajtott mosolyogva Yuki, majd követte őt a sötét erdőbe.

Ahogy kiértek, Yukiharu hajtűjét használták, hogy előbb eljussanak az erdőhöz, ahol nő az Éj királynője.

-- Biztos erre volt?

-- Igen, emlékszem -- bújt át egy ág alatt Akane. -- Egy kis tó mellett nyílt, világított a sötétben.

-- Az lenne az? -- mutatott egy irányba Yuki, hisz eddig azt hitte, képzelődik, mikor egy fényes pontot látott a sötét rengetegben.

-- Valószínűleg. Menjünk -- bólintott, s tovább ment.

  Egy kis tavat láttak maguk előtt. A körülötte magasodó fák árnyékot vetettek a tó felszínére, mely a lágy szellőtől hullámzott, miközben a hold tükörképe, s az azt körülvevő csillagok ragyogtak rajta.
A tó túloldalán pedig egy magas kaktusznövényt láttak, melynek hatalmas fehér virágai úgy ragyogtak, akárcsak a csillagok a tó tükrében.

-- Pont olyan, amilyenre emlékszem -- mosolyodott el Akane, majd megkerülte a vizet.

Yuki messziről figyelte ahogy a fiú könnyed léptekkel közelített a növény felé.
" -- Látszik rajta, hogy a császári családba született, hogy nem vettem észre, már csak a kiállásából? Inkább megtörne, minthogy meghajoljon. "
Yuki egyre mélyebbre evezett gondolatai csónakjában, míg Akane a virág felé közelített.
  Belegondolva… a saját családján állt bosszút. Milyen érzés lehetett rájönni minderre? Mikor megtudta, hogy a nagybátyját ölte meg valójában…
  Milyen lehetett, mikor régen az édesanyjával kerestek egy helyet, ahol befogadják őket? Hogy éltek úgy évekig, hogy másokat szolgáltak, cserébe pedig megalázták és bántották őket?
  Yukiharu tisztán emlékezett arra, hogy milyen vékonyka volt Akane kiskorában. Mai napig alultápláltnak tűnik, de már nem annyira.
  Sokáig az utcán kellett élnie, miután az anyja elhunyt. Csak egy gyerek volt, aki túl akarta élni, és mindenki tolvajnak hívta.
  Ami azt illeti, Yuki nem hitte el, hogy ő ölte meg akkoriban a társait. Nem volt rá oka…

  Mégis mivel érdemelte ki ezt a rossz karmát? Semmi rosszat nem tett azon kívül, hogy felégette a birtokot, miután elvesztette az édesanyját. 
  Hogy képes mosolyogni?
Yukiharu csak ekkor döbbent rá, valami igazán fontos dologra. Akane eddig sosem mosolygott vagy nevetett őszintén, mintha csak egy szerepet játszott volna.
  Elvégre, mindig szerepet játszott, de Yuki úgy érezte, hogy neki képes volt megnyílni. Képes volt előtte őszintén mosolyogni, és ennek igazán örült.
  Yukiharu arcán végig gördültek a könnycseppek, majd a tóba potyogtak, felkavarva a vizet ismét; Akane pedig akkor szakított le egy virágot a kaktuszról.

-- Nézd! Ugye milyen érdekes? Olyan, mint egy fáklya a sötétben -- fordult felé Akane mosolyogva.

Ez egy valóban melegséget árasztó, kedves, és igazi mosoly volt. Yuki gyorsan letörölte az arcát, majd ő is közelebb ment.

-- Szedjünk néhányat, és menjünk vissza a kunyhóba.

-- Inkább menjünk Új Lótusz faluba. Van oda még egy teleportáló talizmánom, majd ott~ -- kezdte Akane, de a kezében lévő hófehér virág lassan piros lett, akár a vér.