SNOW RED -- HÓVÖRÖS || HyunLix « AU » ✔

※ 2. ❝ Az első próba ❞

❝ Senki sem olyan szomorú, mint egy ember barátok nélkül. ❞

-- Ace Attorney c. videojáték

●●●

  Másnap hajnalban Minho és Yukiharu felébredtek, de látva hogy a látásképtelen még mindig alszik, csak csendben próbáltak egy kis rendet tenni maguk körül, és eltakarították a tábortűz helyét. Egy fél óra után végül Minho kezdte el keltegetni a tőle két évvel idősebbet.
  A levegő hűvös és enyhén nyirkos volt, de a reggeli fuvallat bár szinte csontig hatolt, kellemes érzést hozott magával. Kivéve a pihenőnek, aki olyan kicsire összehúzta magát, mint egy alvó kismacska, aki majd' halálra fagy.

-- Hé, vaksi! Ébresztő! Meg találtál halni? -- keltegette Minho, de ő csak átfordult a másik oldalára, és újra össze gombolyodott.

-- Igen, baj? -- szólt fáradt hangon, szempillái pedig megrebbentek.

-- Indulnunk kell, különben elkésünk -- jegyezte meg Yuki.

  Akane tudta, hogy igazat beszél, de valójában csak túlságosan kimerült a tegnapi miatt. A közelmúltban volt pár összetűzése, és még mindig nem gyógyult fel teljesen, a spirituális ereje is messze volt eredeti állapotából, így alvással igyekezett visszanyerni fizikai erejét a sok megerőltetés miatt.

-- Jól van -- nyújtózott végül, majd felült, és kitapogatta a szalmakalapját és a botját.

-- Fázol? -- kérdezte a legidősebb, de a vak csak nemlegesen rázta a fejét.

-- Meg vagyok szokva a hideggel, szóval nem -- felelte, de beszélgető partnere ugyan nem hitte el, ráhagyta a dolgot.

-- Mhm, rendben. Akane-kun, egyél -- adott Yuki a kezébe egy darab kenyeret. -- Vissza kell nyerned az erőd, hogy folytassuk az utat.

-- Köszönöm, Yukiharu-sama, de bármikor hátra hagyhattok. Nem sértődöm meg, elvégre ki akarna egy ilyen szerencsétlen társaságában utazni? -- nevetett fel, amiben talán csak Yukiharu érezte azt a végtelen keserűséget.  

  Nem tehetett róla, természetétől fogva túlságosan is empatikus volt másokkal szemben, de ő maga sosem mutatta ki mások felé, hogy érzi magát. Úgy döntött, hogy inkább álarcot visel, és semleges arckifejezést ölt magára, ahelyett, hogy gyengeséget mutat. Ez számára olyan, mint egy védekező mechanizmus  ami gyerekkorából maradt meg.
Ennek ellenére az az álma, hogy kiváló harcművész és gyógyító váljék belőle, hogy segíthessen az embereken.
Emellett nem tekintette véletlennek, hogy összefutott Akane Ren-nel. Először komolyan megijedt, hiszen nem látta, hogy mellkasa fel-le emelkedne alvás közben, ráadásul nem érezte a pulzusát sem.
De mégis életben volt, és mikor múlt éjjel aludt, ismét ellenőrizte. Nagyon kellett koncentrálnia ahhoz, hogy érezze szíve dobogását, de olyan volt, mintha a szívét egy vastag páncél védte volna. Mint egy élőhalott, akinek maradt erő a szívében, vagy mintha a szíve nem is a mellkasaban lett volna, hanem elrejtve ruhájanak egyik zsebében. Valóban igazi rendellenesség, és Yukiharu azóta azon elmélkedik, hogy tudná meggyógyítani őt; pedig nem is ismerik egymást.

-- Yukiharu-sama, hallod? Hagyjuk itt, és menjünk! Csak hátráltat! -- kapott az esély után a fiatalabb, hisz nem szimpatizált az idegennel.

-- Elfelejtetted, ki mentett meg?

-- Yukiharu-sama, te is kiütötted volna!

-- De nem én voltam.

-- Ne vitatkozzatok! Jól vagyok amúgy is, szóval mehetünk -- felelte Akane, ahogy megette az ételt.