SNOW RED -- HÓVÖRÖS || HyunLix « AU » ✔

※ 25. ❝ Vérvörös ❞

F I G Y E L M E Z T E T É S E K:

1.0: a következő két fejezet erőszakot, sok vért, és haláleseteket tartalmaz. Ha nem bírod, csukd be a szemecskéd
╮(╯▽╰)╭

2.0.: Ez. Még. Nem. Az. Epilógus. És bocsánat a hosszúságért
(T＿T)

3.0.: Azért legyen kéznél zsebkendő…  majd a komment szekcióban osszátok meg egymással, ha szükséges.
Köci.

4.0.: tartom az ígéretem, és nem hal meg senki!
Ne szálljatok fel a rossz vonatra!!!
۶⁼³₌₃(づ-̩̩̩-̩̩̩_-̩̩̩-̩̩̩)づ

5.0.: az epilógus utolsó részét holnap délelőtt vagy délután publikálom!  Nem merem ismét duplán publikálni, mert aki nem nézi a fejezet számát, kihagyja véletlenül az egyiket, hehe...

Nah.. Chu 〜(^∇^〜）

❝ Piros, mint a vér,
Fehér, mint a hó,
Úgy válik vörössé a fehér,
Akár véressé a hó. ❞

※ Másnap délután ※

  A nap gyengéden sütött, a kék eget szürkés felhők borították, hűvös szellő fújt, mely szinte csontig hatoló volt; a falevelek pedig zörögtek, susogtak, mintha egymást figyelmeztették volna fel a közelgő viharra.
  A fák és bokrok takarásában két férfi ült lótuszülésben, egymás mellett, várva a megfelelő időzítésre, miközben a távolból figyelték a császári palota főbejáratát.
  A kapu több méter magas volt, körülbelül fél méter vastag lehetett, valamint igen kemény anyagból készülhetett. A súlya is nehéz volt, két ember biztosan nem tudná kinyitni; legalább tíz ember kellene, hogy egyáltalán megmoccanjon. Talán a kultivátorok sem tudták volna egyedül kinyitni, de aki be akart sürgősen jutni, csak átrepülte a falat. Ha nem, akkor megvárta, míg az őrök kinyitják, hogy bemehessen.

-- Elkezdem az álcát -- ült felé Akane, majd felvette a földről a kis üveget, és kinyitotta.

  Piros folyadék volt benne, amibe belemártott egy ecsetet, majd Yukiharu homlokára kente. Olyan részletesen festett, hogy úgy tűnt, mintha tényleg megsérült volna a homloka. Élethű volt.
A homloka után az orra alá is húzott egy piros függőleges csíkot, mintha vérzett volna. Néhány csepp festék az arcára került, amit elkent, hogy zúzódásnak tűnjön, de minél több sérülést festett rá, Akane keze egyre inkább lassult és darabos lett.
Mikor Yukiharu ajkainak szélére is festett egy sebet, a keze megállt a levegőben. A fiú szemében kedvesség csillant meg, és megfogta a kezét.

-- Mitől félsz? Mondd el.

-- Még mindig nem akarom, hogy részt vegyél ebben -- sóhajtotta Akane. -- De eldöntötted. Nem tudlak megállítani.

-- Így van. Nyugodj meg, nem lesz baj. Bízz bennem! Bármi történjék, nem hagyom, hogy bajod essen.

  Akane tekintete üressé volt, és próbálta elnyomni a hangokat, amiket a fejében hallott.
"Ő is meg fog halni. Bárki, aki közel került hozzád, meghalt. Aki kedves, elfogadó vagy jó volt hozzád, meghalt... Az egyetlen, aki szeret, és akit szeretsz… meg fog halni miattad, Akane."
  Végül Yukiharu meleg ajkait érezte sajátján, és ahogy két keze közé fogja az ő hűvös arcát. Yukiharu meglepődött, de nem akarta megkérdezni, miért annyira hideg. Már napok óta az volt Akane, de nem merte megkérdezni… elvégre már elfogadta a tényt, hogy mi Ő. Miért kérdőjelezné meg folyton? Talán csak jobban fájna neki, hogy nem teljesen halandó.

  Akane lehunyta sűrű pilláit, és viszonozta Yukiharu csókját, mely szinte azonnal lenyugtatta a szívében tomboló vihart, és a fejében folyóként futó gondolatait. A fiú elhajolt tőle, és lágyan elmosolyodott, majd felkelt és leporolta világos, ám sok helyen szakadt ruháját.