Athena Roux
Október 16. hétfő
- Biztos jó ötlet ez? –fordítottam a tekintetemet a mellettem ülő srácra, aki a kormányon dobolt az ujjaival.
- Miért ne lenne az? –pillantott rám, majd vissza a lámpára, ami percek óta pirosan világított.
- Mert most találkozom először a családoddal, pont te és a testvéred születésnapi buliján –magyaráztam, és valóban zavart a dolog. Olyan érzést keltett bennem, mintha egy olyan eseményre igyekeznék, amire valójában meg se vagyok hívva. Persze ez nem így volt, de akkor sem éreztem helyesnek, hogy most találkozzak Charles családjával.
- Nem értem ezzel mi a gond, örülnek, hogy megismerhetnek –próbált nyugtatni, én meg próbáltam megjátszani magam. Hajrá, Athena!
- Rendben –fojtottam el egy hatalmas sóhajt, majd a járókelőkre terelődött a figyelmem. Monacoban az ősz elviselhető, kellemes, csak ritkán fordul elő, hogy hideg szél fúj az utcákon, vagy szakad az eső. Viszont a mai nap pont egy hűvös, esős nap volt, és a tervezett ruhámat nem tudtam felvenni, így maradtam egy hosszított, testhez simuló zöld ruhánál, amit egy krémszínű táskával társítottam. Szerettem oda figyelni a részletekre, persze volt olyan napom, amikor pont nem érdekelt, hogy a rajtam lévő ruhadarabok színei megegyezzenek.
- Először egy étteremben találkozunk a családommal, és a barátaimmal majd a vacsora után átmegyünk a kikötőben lévő buliba –vázolta fel a mai programot, én pedig ismét ráemeltem a tekintetem.
- A barátaid is ott lesznek? –illetődöttem meg. Erről miért nem tett említést?
- Igen, de említettem már, nem?
- Nem, egyáltalán nem –ingattam meg a fejem, és kezdett egyre jobban frusztrálni ez a helyzet. Charles Leclerc egy nagyon kedves, barátságos, aranyos srác volt, és ezért is mondtam rögtön igent neki, amikor két hónnappal ezelőtt randira hívott. A teniszklubban találkoztunk, pontosabban leöntött egy pohár limonádéval és ebből adódott, hogy beszélgetésbe enyelegtünk. Akkoribban szakított vele az előző barátnője, ami miatt én nem is akartam ráakaszkodni, de neki szüksége volt a támogatásra, vagy legalábbis én ezt gondoltam. Viszont jelenleg én voltam a barátnője, és összekellett szednem magam, mielőtt a családja és a barátai előtt az első benyomást teljesen elrontom.
- Túl gondolod ezt a találkozást –szólalt meg, miközben a kanyargós úton haladtunk, a belváros felé.
- Tudod jól, hogy még nem volt barátom! Sosem voltam még ilyen helyzetben! –mormogtam, mire a kezét a combomra simította, és a testem libabőrös lett.
- Tudom, és ezért is imádlak –felelte, mire szórakozottan felvontam a szemöldökömet. – Ezen mit lehet imádni?
- Mert aranyos vagy, minden bóktól, érintésemtől zavarba jössz –mondta, és ismét elérte, hogy zavarban legyek.
- Na meg az, hogy tiszta piros az arcod –nézett rám egy pillanatra, majd elnevette magát.
- Menj a fenébe –böktem oldalba kuncogva.
Mire az étteremhez értünk, Charles elérte, hogy jobban érezzem magam, de ettől függetlenül gyomorgörccsel szálltam ki, a felvágós Ferrariból és rettegtem attól, hogy elájulok. Végül Charles megkerülte az autót, és megállt mellettem.
- Mehetünk? –kérdezte a lapos tetejű épület előtt állva. Az egész étterem fekete ablakokból állt, és sötétbarna faburkolat fedte az üveg nélkül részeket. Mindenhol növény díszelgett, ami kicsit barátságosabbá tette a helyet.
- Igen –bólintottam, majd vártam, hogy az ujjainkat összekulcsolja, de csak elindult, én pedig gyors léptekkel követtem őt. Az étterem ajtajában egy férfi köszöntött minket, majd elvezetett minket az asztalhoz, ami a tömött helyiség közepén helyezkedett el. Hosszú asztal volt a miénk, ahol egy fiatal pár kisbabával üldögélt az egyik oldalt, a másik oldalt egy szőke, ötvenes éveiben járó nő foglalt helyet, egyik oldalán Charles testvérével, vagyis gondolom, hiszen nagyon hasonlítottak egymásra.
- Megjöttünk! –jelentette be Charles, mintha nem tűnt volna fel az asztaltársaságnak.
- Bemutatom nektek Athena Roux-t –mutatott rám, én pedig mosolyogva intettem mindenkinek, akik szintén barátságosan visszamosolyogtak rám. A megkönnyebbülés elfogott, de nem túl sokáig.
- Athena, ő az anyukám –mutatott a szőke nőre, aki barátságosan intett nekem. – Mellette Lorenzo, a bátyjám, az öcsém nem tudom hol van –morogta el a végét, majd folytatta. – Marta és Riccardo, meg a kislányuk Chiara –mutatott a párra, akik nagyon kedvesnek tűntek. Mellettük pedig Joris –a barnahajú, nagy szemekkel megáldott srác biccentett felém.
- Arthur meg Nicole hamarosan jönnek szerintem –fejezte be, majd leült az anyukája mellé, és lehúzott maga mellé. Pont velünk szembe volt két üres hely, így csak Mrs. Leclerchez tudtam szólni.
- Örülök, hogy megismerhetem –néztem rá.
- Én is téged! Hívj csak Pascalenének –mondta, mire elmosolyodtam. Akkor ez azt jelenti, hogy szimpatikus vagyok neki?
- Látod, minden a legnagyobb rendben –súgta a fülembe Charles, mire elmosolyodtam.
- Igen, ne haragudj, hogy túlspiláztam.
- Érthető volt, nyugi –simogatta meg a combomat, majd az asztaltársaság felé fordult, és beszélgetni kezdett. Ezután kicsit hülyén éreztem magam az asztal végében.
- Na megjöttek! –kiáltotta azt hiszem Joris, én pedig a bejárat felé kaptam a fejemet, ahol egy magas, vékony, gyönyörű arcú lány jelent meg, hirtelen ismerőssé vált, majd ahogy a srácra terelődött a tekintetem, a szívem nagyot dobbant, és levegőt is elfelejtettem venni. Világos haja, a jó képű arca és a széles vállai, az első és utolsó találkozásunk után elég nehezen tudtam kiverni a fejemből. Lefagytam, majd ahogy a tekintetünk összetalálkozott, a nagy mosolya eltűnt, és ugyan úgy lefagyott, mint én. Ezek szerint nemcsak én nem felejtettem el őt? Aztán hirtelen összeállt a kép. Az azonos vonások és a megjelenése, ő Charles öccse.
Instagram: dkamilla_iroioldal
TikTok: dkamilla
Vinted: dkamilla2003
Ko-fi: kamillamihalik
