Athena Roux
Október 17. kedd
- Nem is mondtad, hogy Charlesnak ilyen jó képű testvérei vannak –szólalt meg Larissa, ahogy elhagytuk a galériát. Bőven eltöltöttünk ott egy másfél órát, de alig vártam, hogy kimenekülhessek. Feszengtem Arthur társaságától, és képes voltam belemenni, hogy este találkozzunk. Egyáltalán nem tartottam jó ötletnek, sőt szörnyűnek találtam, de egy új esélyt láttam arra, hogy négyszemközt, kíváncsiskodó tekintetek nélkül, jobb belátásra bírjam azzal kapcsolatban, hogy nem kellene közelebbről megismerkednünk. Nyáron még éltem-haltam volna azért, hogy találkozhassak vele, de azóta a dolgok eléggé megváltoztak, és jelenleg a bátyjával jártam, akivel teljesen jól megvoltunk.
- Nem annyira figyeltem meg –hazudtam, mire Larissa elfintorodott, majd hirtelen széles vigyor jelent meg az arcán.
- Hozz össze a szőkével –jelentette ki, mire a gyomrom összerándult.
- Nem is szőke, inkább világos barna –javítottam ki feszülten.
- Mindegy! Szóval hozz össze vele, és mehetünk dupla randira!
- Van barátnője –feleltem.
- Nem túlzottan érdekel –reagálta, és ezt a viselkedését kimondottan nem szerettem.
- Larissa!
- Most mi van? Ha szereti annyira a csajt, akkor úgyse kezd ki velem!
- Szerintem felejtsd el –tanácsoltam, de Larissa nem volt egyszerű eset, és most sem számítottam arra, hogy könnyen lekopik a témáról.
- Nem, túl helyes ahhoz, hogy csakúgy elmenjek mellette!
Nem reagáltam Larissa válaszára, úgy döntöttem inkább ráhagyom, és hátha talál majd valaki mást, akire rákattanhat.
- Most hova megyünk? –érdeklődött, én pedig a telefonomra néztem.
- Én elmegyek most Charleshoz, később meg majd találkozom egy régi ismerősömmel –ködösítettem, és szerencsére a barátnőmet most túlságosan lefoglalták a gondolatai, minthogy engem faggasson.
- Akkor majd találkozunk, valamikor –ölelt meg köszönés képpen, majd hátat fordítva nekem egyedül folytatta az útját. Én pedig lefordultam jobbra, majd elindultam Charles lakása felé, ami nem volt túl messze, igazából pont a tengerre néző oldalon lakott, így csak pár saroknyira voltam tőle. A lakáshoz érve beütöttem a kódot, majd a hangjelzés után belöktem az ajtót, és beléptem a társasházba. A lifttel felmentem a tizedikre, majd onnan a százhetes lakáshoz sétáltam. Kopogtatás nélkül beléptem a lakásba, hiszen kulcsot is kaptam, így nem tartottam fontosnak, hogy minden alkalommal várjak az ajtónyitásra. A lakásban csend uralkodott, legalábbis ahogy beléptem, majd ahogy közelebb lépkedtem a nappalihoz, meghallottam, hogy Charles az erkélyen telefonál valakivel. Letettem a táskámat, és a kabátomat is az előszobában felakasztottam, majd visszamentem a nappaliba és leültem a kanapéra, ami az ablakkal szemben helyezkedett el. Még mindig kint beszélgetett, és valószínűleg felsem tűnt neki, hogy itt vagyok. Ahogy rám telepedett a síri csend, kezdtem kivenni mit beszél Charles, és feltehetőleg kivel.
- Nem akarom, hogy elgyere az esküvőre –közölte, és felvont szemöldökkel néztem őt az üvegen keresztül. Marta és Riccardo esküvője egy hónap múlva lesz Mykonoson, egy görög szigeten. Hivatalos voltam én is, mivel Charles-al együtt hívtak meg, aki ráadásul Riccardo tanúja lesz.
- Hogy miért nem? Mert nem akarlak látni!
- Isla, a francba is! Kettőnk közül talán neked nincsenek már érzéseid, de nekem igenis vannak! Elakarlak felejteni, de az úgy nem fog menni, ha állandóan az életem része maradsz! –ahogy tudatosult bennem, hogy a volt barátnőjével folytat telefonbeszélgetést, a mellkasomon fájó és kellemetlen érzés suhant át. Szóval még mindig szereti? Akkor én mi a francnak is vagyok itt?
- Persze, mindig én vagyok a hibás! –akadt ki, majd hirtelen megfordult és megpillantott a kanapén ülve. Hülyén éreztem magam, de úgy döntöttem az lesz a legegyszerűbb, ha mosolyt erőltetek magamra, és úgy teszek, mintha semmit nem hallottam volna.
- Lekell tennem –mondott ennyit, majd kinyomta a hívást. Belépett a lakásba úgy, mintha minden a legnagyobb a rendben lenne.
- Mikor érkeztél? –huppant le mellém, majd átkarolt, de túl idegennek tűnt, hogy eltudjam engedni magam mellette.
- Pár perce –feleltem mosolyogva.
- Azt hittem még a kiállításon vagy Larissaval –simogatta a vállamat, a kezével.
- Igen, ott voltunk... –biccentettem. – Találkoztunk Lorenzoval, Charlotte-al és Arthurral –dobtam fel a témát, ami jobbnak tűnt, mint a kínos csend.
- Komolyan? –lepődött meg, és úgy tűnt ő nem értesült Charlotte barátnőjének a kiállításáról.
- Aham –bólintottam, majd lehajtottam a fejem, és a kezemmel a ruhám szegélyét kezdtem el piszkálni.
- Minden rendben? –kérdezte, miközben ő is tudta, hogy semmi sincs rendben. De féltem felhozni a témát, féltem bevallani, hogy hallottam a beszélgetést. Egyszerűen gyáva voltam ahhoz, hogy kiálljak a saját szívem érdekében.
- Persze.
Arthur Leclerc
Ahogy a kikötőben vártam Athenara, többször is átfutott az agyamon, hogy mégis mit művelek? Nicole otthon várt, vagy legalábbis otthon volt, én pedig a kikötőben vártam, a bátyám barátnőjére. Szörnyen éreztem magam, miközben izgatottság fogott el attól a gondolattól, hogy újra láthatom. Gyönyörű és izgató volt a galériában, a tökéletes alakjára rásimult a fekete anyag, amit nagyon szívesen letéptem volna róla ott helyben.
- Szia! –zökkentett ki a gondolataimból, a kellemes hangja. Felé fordultam, még mindig ugyanabban a ruhában volt, csak most az utcailámpa fénye borította be az arcát. Egy fa alatt álltam, ami tökéletes takarást biztosított.
- Szia!
- Tartottam attól, hogy nem fogsz eljönni –vallottam be hirtelen, mire elhúzta az ajkát.
- Valójában tényleg nem kellett volna eljönnöm, de beszélni akartam veled nyugodt körülmények között –válaszolta, és szinte rögtön tudtam, hogy majd leakar koptatni.
- Igen?
- Igen, mert alapból nem kellett volna belemennem ebbe a találkozóba, viszont megakarlak arra kérni, hogy felejtsd el, amit mondtam! Tényleg felkeltetted az érdeklődésemet a nyáron, de az a múlt! És sok minden történt –hadarta és közben próbált koncentrálni arra, amit mond, de ahogy a szemembe nézett, teljesen összezavarodott. Mégis hogyan tudnám csakúgy elengedni, ha ilyen hatást keltek benne? Arról nem is beszélve, hogy ő milyen hatással van én rám.
- A bátyám történt –javítottam ki.
- Ő a barátom, és ennyi! Kérlek zárjuk ezt le –mondta, de nem akartam elhinni, hogy valóban ezt akarja.
- Jó, de ha szükséged lesz valakire, akivel beszélhetsz, akkor írj és itt találkozunk –reagáltam, de magam sem akartam elhinni, hogy ennyi a válaszom. Nem fog írni és nem fog keresni, hiszen a tesómmal jól megvan, és vannak barátai, rám nem lesz szüksége. Neki dőltem a fatörzsnek, és a tenger felé fordítottam a tekintetem.
- Rendben, köszönöm –motyogta, és fogalma sem volt arról, hogy a szívemet mennyire összetörte ezzel a két szóval.
Instagram: dkamilla_iroioldal
TikTok: dkamilla
Vinted: dkamilla2003
Ko-fi: kamillamihalik
