Gwendolen Fairfax
Október 28. péntek
1 hét telt el azóta, hogy végre minőségi időt tudtam tölteni a barátaimmal. Azóta igazából nem történt nagyon semmi. Igazából a napjaim olyan monoton módon ismételték egymást, hogy már nekem fájt létezni. Otthonról az egyetemre az egyetemről edzésre edzésről haza rohangáltam. Nem is találkoztam nagyon a barátaimmal az elmúlt 1 hét alatta sok dolgom miatt. De végre itt a péntek, épp az utolsó előadást hallgatom amikor megrezzen a telefonom.
Jak: ma nincs kedved együtt edzeni?
Gwen: de persze, miért ne?
Jak: a termed előtt várlak
Erre csak mosolyogtam és figyeltem tovább az előadást.
45 perccel később agy zsibbasztva lépek ki a teremből ahol Jak ígéretéhez híven már vár.
- Na mi van drága,csak nem sok volt ez így? - kérdezte nevetve
- Egész héten hallgathattam a professzort és kicsit sok volt, edzésekre jártam, készültem a zh-ra amik persze jövő héten lesznek, ráadásul még egy beadandót is meg kell csináljak - fakadtam ki, Jak csak nézett kikerekedett szemekkel
- Sajnálom kislány, de meg tudod csinálni - vígasztalt
Elindultunk az öltözők felé ő a fiúkhoz én meg Heidi-ékhez mentem. Már alig várom, hogy letudjuk a szezon nyitó meccset, mert kezd sok lenni.
A 2 órás edzésünk helyett majdnem 4 órás edzés lett, mert az edző nem volt megelégedve a csapattal. Kijelentette, hogy még az 5 évesek is jobban játszanak, mint mi. Az edzés végén Heidivel már az öltözőben beszélgettünk a holnapi napról.
- Kicsit izgulok - vallottam be
- Ügyes leszel Gwen - mosolygott
- Nem is ettől félek, hanem mi van ha az edző nem lesz megelégedve és le vált, rossz esetbe meg ki rak a csapatból - pánikoltam be, hirtelen kezdett úrrá lenni rajtam a pánik,hirtelen kezdett emelkedni a mellkasom a levegővételek miatt Heidi ezt észre véve azonnal próbált nyugtatni
- Hé, Gwen nyugi, semmi ilyesmi nem fog történni minden jó lesz - próbált nyugtatni kisebb nagyobb sikerekkel - vegyél mély levegőket, ki-be szépen lassan. Ez az jól csinálod.
Kellett pár perc mire normalizálódott a légzésem Heidinek hála. Anyáékon és Isa-n kívül senki nem tudta, hogy pánikbeteg vagyok egészen idáig.
- Mióta vagy pánikbeteg? - kérdezte barátnőm miután látta, hogy kezd visszajönni a színem
- Még általános iskolában kezdődött el minden amikor sokan bántottak a súlyom és az alkatom miatt. Ez hozta ki igazán ezt a betegségemet, Ez mellé szorul még egy kis szociális szorongás is plusz még gyerekkori traumák is. - mondtam fátyolos tekintettel - Nagyon nehezen tudok megbízni az emberekben apának köszönhetően. - mondtam elcsukló hangon, Heidi nem kérdezett semmit csak átölelt ami most többet jelentett mindennél.
Gyorsan átöltöztünk és elköszönve egymástól vettük az irányt haza. Nem volt messze a campustól a lakás, de így is úgy tűnt, mintha 1000 éve indultam volna el. 10 perc után a lakáshoz érve fáradtan nyitottam ki az ajtót és vonultam be. A cipőmet levéve léptem be a nappaliba ahol Isa már a vacsorát csinálta. Szerettem amikor Isa főzött, mert nekem nem mindig volt időm rá. Gyors köszöntem neki és indultam is el a szobámba lezuhanyozni és átöltözni valami kényelmesbe. Miután végeztem olyan hirtelen nyomott el az álom, hogy szinte beestem az ágyba. Fél órával később hallom ahogy Isa beszél, hozzám, de nincs erő válaszolni.
