Gwendolen Fairfax
November 3. péntek
1 hét telt el a rosszullétem óta, és Charles szinte el sem mozdult mellőlem egész héten ami nagyon jól esett. Mindennap bent volt nálam a kórházban és egészen addig el sem ment amíg le nem járt a látogatási idő. Jak is volt bent meglátogatni, bár mindig csak akkor amikor egyedül voltam. Amint megtudta mi is történt másnap az volt az első dolga, hogy bejött meglátogatni. Igazán jól esett, hogy így törődtek velem mind a ketten. Sajnos nem igazán tudom milyen, ha az emberrel törődik valaki, és ennyi figyelmet szentel neki. Charles maga volt az álom ahogy bánt velem egész idő alatt. Igaz, hogy Isa is mindennap bejött hozzám az egyetem után vagy éppen előtte, ha nem volt délelőtt előadása.
Nos, igen, Charles elmesélte, hogy Isa-t is meg kellett vizsgálni, mert rosszul lett a meccsemen. Bűntudatom volt amiért ez mind miattam történt. Jelenleg péntek 3 óra van, épp Charles-t várom, mert Isa megkérte, hogy jöjjön el értem, és ne is próbálkozzak egyedül haza menni. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, de biztonságban érzem magam Charles mellett ami kicsit fura érzést kelt bennem. Gondolataimból Charles nyugodt hangja szakított ki.
- Kész vagy Gwen? – kérdezte nyugodt hangon
- Persze, már alig várom, hogy haza érjek és a saját ágyamban aludhassak – mondtam Charles-ra nézve aki csak mosolyogva nézett - Mi az? – kérdeztem
- Se-semmi – habogta és gyorsan elfordult, hogy ne lássam elpirult arcát
- Rendben, paradicsom, gyere menjünk. a kabátomat felkapva léptem ki mellette
A recepción megkaptam a zárójelentésem és elindultunk a lifthez. Nem örültem, hogy lifttel megyünk, de ezt inkább nem említettem. Csak azt akartam, hogy végre kikerüljek ebből a fémdobozból. Miután leértünk a földszintre Charles-t meg sem várva azonnal rohantam ki a liftből, hogy végre friss levegőhöz jussak.
Kiértem és megtámaszkodtam a térdeimen, mert éreztem, hogy menten összeesek megint. A táskámból előkapva a vizemet gyors ittam egy pár kortyot, és rendbe szedtem magam mielőtt Charles ideérne. 2 perccel később már ott állt mellettem a bőröndömmel.
- Hozom a kocsit és mehetünk – mondta, majd el is ment a kocsiért
- Rendben csak kérlek siess kicsit, mert megfagyok – néztem rá boci szemekkel
- Sietek, ne aggódj – kiabálta vissza
Épp raktam volna be a bőröndömet amikor kipattant és elvette tőlem majd berakva azt sietett kinyitni nekem az ajtót.
- Milyen úri ember lett valaki – mosolyogtam fel rá – köszönöm
- Valakinek azt is muszáj – válaszolta mélyen a szemembe nézve, gyorsan becsukta az ajtót és beszállt ő is, majd pár perc múlva megtörte a csendet.
- Miért siettél ki a liftből? –kérdezte rám nézve, de vissza is vezette az útra a tekintetét.
- Csak levegőre volt szükségem. – mondtam mosolyogva, de nem nagyon hitte el
- Gwen, komolyan érdekel mi van veled – mondta rám pillantva – Bízhatsz bennem
- Tényleg semmi. Jól vagyok, nyugi Charles – próbáltam nyugtatni, de láttam rajta, hogy nem hisz nekem, de inkább hagyta a dolgot.
Az út további részében már nem szóltunk egymáshoz és fél órával később már tényleg csak arra vártam, hogy végre ledőlhessek egy kicsit a saját ágyamban. Charles leparkolt a ház előtt, majd segített kivenni a bőröndöm. Mivel nem akartam így elválni tőle ezért én törtem meg a csendet.
