Viktor & Kornél I. - Bosszú /befejezett/

Első fejezet

A nyár hatalmas forróság közepette robbant be. Minden diák már várta, főleg Viktor. Az utolsó tanítási órán, már csak a kattogó szerkezetet tudta nézni a tábla felett. Óráknak tűnt, míg elérte a nagymutató a kilences számot és megszólalt a szabadságot jelző csengő. Sötétbarna haja a szélrózsa minden irányába meredezett, annyiszor túrt bele. Gesztenye szemeivel fókuszálatlanul meredt előre egy pontot vizslatva. Akkor eszmélt fel, mikor a többi diák elindult kifelé a teremből. Még ült pár percet a padban, majd ördögi mosoly jelent meg az arcán. A nyár csupa szórakozást tartogatott neki, és ő minden napot ki akart élvezni.

– Gyere már Viktor! Nem szeretnék zárásig itt ülni – állt meg az ajtóban egy szőke fiú. Rövid haja be volt zselézve, de pár tincs így is a szemébe lógott.
– Megyek Lölőke, nehogy az Andika sokáig várjon ám – nevetett fel a barnahajú és felállva hátára kapta a táskáját. Leellenőrizte, hogy nem maradt semmi a padban, ezután elindult barátja felé, akinek arca vörös árnyalatot öltött mérgében. – Nyugi van Lőrinc, tudod, hogy csak szopatlak. – Lőrinc arca eltorzult, szemei szikrákat szórtak haragjában
– Szeretnéd tudom, de már mondtam, hogy nem egy csapatban játszunk – húzta el az orrát Lőrinc.

Viktor vállat vont. Már milliószor megbeszélték ezt, de Lőrinc minden ilyen poén alkalommal kényszert érzett rá, hogy elmondja; ő a kemény hetero fiú, akinek nem egy csaj fordult meg az ágyában. Tudta jól azonban, hogy Lőrinc sem veti meg az izmos férfi testet, ha épp ahhoz van kedve. Ezt csak a másik szerette volna titokban tartani, persze kevés sikerrel. Viktor volt az első, aki rájött, hogy ugyanúgy szereti a női dombos vidéket, mint a kemény vesszőt egy laposabb tájon.

A gondolatra elmosolyodott. A kis fogyatékos elég gyáva volt ahhoz, hogy bevallja bárkinek is. Együtt barangolták be az iskola végtelennek tűnő folyosóit, míg a szekrényeikhez nem értek. A falakon régi tablóképek tucatjai, az iskola által megnyert versenyek oklevelei, vagy pár kiváló diák képei lógtak. Nem ezzel volt baja, hanem a kétujjnyi porréteggel, ami ezeket fedte. Elhúzta a száját és kinyitotta a szekrényét. A rá jellemző rendetlenség köszöntötte, mire már csak vállat vont. Elkezdett mindent kiszedni belőle. A szemetet a közeli kukába dobta, a még fontosabb könyveket a táskába tette, amit a szekrényben tárolt.

– Csak te tudod az utolsó napra hagyni a kipakolást – mordult fel mellette egy fiú, aki szintén kifelé szedegette a holmiját. – Na, meg én.
A gesztenye szemek pajkosan villantak, ahogy végigmérte a mellette álló fiút. Vörös fürtjei rendezetten hullottak a szemébe, zöld szeme, amivel őt nézte vidáman csillogott. Viktorban feléledt a vadászösztön. Egy pillanat elég volt ahhoz, hogy eldöntse, meg kell szereznie a fiút. Csábosan elmosolyodott és sebesen kicuccolt a szekrényéből. Nem nézte, hogy mit dob ki és tesz el. Csak a tervek jártak a fejében, amivel felszedheti a fiút.

– Gábor, végeztél már? – jött egy hang a hátuk mögül. Egy lány állt ott, karjait keresztbe fonta a mellkasa előtt. – Vivien nem soká hív és megharagszik, ha nem leszel otthon.
– Pár perc és kész vagyok – morogta kelletlenül és gyorsabbra vette a tempót. Meglepődött, mikor Viktor mellé lépett és segédkezet nyújtott neki. – Köszönöm a segítséget.
– Szívesen máskor is – kacsintott Gáborra, és ellépve mellőle becsukta a szekrényt. Elindult Lőrinc felé.
Némán hagyták el az iskola ódon épületét. Sem Viktor, sem pedig Lőrinc nem érezte helyesnek megtörni a némaságot, amibe magukat burkolták. Az úton sem beszélgettek. A gesztenye szemű fiú mélyen a gondolataiba temetkezve haladt, barátja pedig nem volt hajlandó megzavarni benne. Tudta már, hogy ilyenkor min töri csinos kis buksiját.

A hazafelé vezető út nem volt hosszabb, mint általában, de mégis több időbe került. Egy utcányira laktak egymástól. A sarkon megállva váltottak pár szót és egy nagy ölelést követően mindketten elindultak. Viktor megrázta magát gondolataiba mélyedve, nem lett volna jó, ha bárki is látja, hogy min agyal. Nem egy fiút szedett már fel, és dobott el, mint egy használt zsebkendőt, rengeteg ellenséget szerezve ezzel. Belépve a házba orrát megcsapta a konyhából áradó kellemes illat. Tudta, hogy az anyja nem szereti, ha főzés közben valaki bemegy, így a szobájába vette az irányt.
Beérve az ő birodalmába, az ágyra vetette magát és elővette a telefonját. Az első volt, hogy megnyitotta a Facebook-t. Meglepődött, mikor meglátta, hogy új ismerősnek jelölése van. Gábor volt az. Épp, hogy ráment az elfogadásra, csippant a telefonja. Ő írt. Mosolyogva nyitotta meg a chatfejet és köszönt vissza. Elbeszélgettek egy ideig, majd Gábor kérésére átváltottak videóhívásra.