Viktor & Kornél I. - Bosszú /befejezett/

Harmadik fejezet

Kornél újra belenézett a tükörbe, majd elismerően bólintott, ahogy megállapította, teljesen megfelelő az öltözéke a tanévkezdéshez. Nagyot nyelt, szíve izgatottan kezdett dobogni, mikor eszébe jutott, hogy utolsó évét másik iskolában kezdi meg, de nem igazán bánta. Eddig szakközépiskolába járt, de rájött, hogy inkább egy erősebb gimnáziumban szeretne leérettségizni, amivel tovább tud lépni egyetemre. Nem épp ezt az iskolát nézte ki magának, de így tökéletesnek tűnt: két legyet is üthetett egy csapásra. Senkit nem hagyott hátra, mert barátai nem voltak az osztályában miután kiderült, hogy ugyanannyira bírja a férfiakat, mint a nőket. Kézilabdázott évekig, de az iskola csapatából kitették mássága miatt, így nem érzett veszteséget. Könnyebbé vált az élete, mert nem kellett ingáznia két település között. A kézilabdát nem kellett feladnia, mert ennek az iskolának is volt csapata, ami némi örömmel töltötte el.

Újra a tükörbe nézett, mikor megrezzent a telefonja. Nővére írt neki, érdekelte, hogy van a szakítása után. A leírtaktól a gyomra megugrott, de csak addig míg fel nem villant Viki chat ablaka egy üzenettel: Hajrá, oroszlán! Kornél vigyorogva írt vissza neki, hogy délután majd átmegy, és elmesél mindent.

Eltette a telefonját, majd újra a tükröt nézte. A piros póló kifogástalanul állt rajta, pont annyit mutatott, amit kellett. A karja a nyáron formálódott, annyi ládát pakolt át diákmunkásként a helyi gyárban. Sokat biciklizett, hogy vádlija formálódjon, tépett frizurát csináltatott tanévkezdésre. Arcát simára borotválta, így nem úgy nézett ki, mint egy végzős gimnazista. Kifejezetten elégedett volt a látvánnyal. Már csak a modorán kellett csiszolnia, de bárhogyan erőlködött eddig, sehogy sem sikerült. Úgy gondolta, ha előtte lesz a másik, simán venni fogja az akadályokat.

– Kornél, elkésel! Már a tanévnyitót nehéz volt kimagyaráznom! – kiabált be édesanyja, így nagy levegőt véve elindult a konyhába. Anyukája dúdolva tett-vett a helyiségben. Apró alakja, mindig mosolygásra késztette. Nem is értette, hogy a két méteres apja hogyan gabalyodott bele az alig egyhatvanas nőbe. Ő maga is édesanyja magasságát örökölte inkább, bár jobban szerette volna, ha kétméteres, akkor legalább nem próbálták volna szekálni az évek alatt. Utolsónak lenni a tornasorban fiúként, igen megalázó élmény volt számára.
– Megyek már – sóhajtotta. A nő felé fordult. Arca kicsit elkomorodott, ahogy fiára nézett.
– Biztos jó lesz ez így? – kérdezte halkan.
– Igen – bólintott Kornél. – Több időm jut mindenre, és nem két órám megy el a tömegközlekedésre minden nap.
– Csak aggódok érted – lépett közelebb, hogy megsimogassa fia arcát. Kornél mosolyogva bújt a tenyérbe. – Új iskola, meg a történtek Vikivel.
– Nem akarok róla beszélni – hárította a témát azonnal a fiú. – Megyek – lépett a bejárati ajtó felé, majd hátrasétált a biciklihez. Ő is aggódott. Most, a küszöbön állva átfutott az agyán, hogy nem volt épeszű ötlet, amit tenni készül, de a kísértő, kisírt zöld szempár nem hagyta, hogy rágódjon. Úgy érezte, mennie kell.
Kitolta az utcára a biciklit, majd felpattant rá. A szeptemberi nap cirógatta arcát, a friss levegő energiával töltötte fel. Valahol örült, hogy végre nem a buszok kipufogójának végtermékét szívja be. Az út azonban rövidnek bizonyult, hamar az iskolához ért. Először az osztályfőnökéhez ment, aki útba igazította, majd megkérte, hogy menjen be a terembe. Ő is nemsokára érkezik. A fiú a mutatott irányba indult. Lábai remegtek, de nem állt meg. Egyszer túl kellett esnie ezen.

***

Viktor sápadtan és fáradtan nézegette magát a tükörben. Átkozta magát, hogy hajnalig játszott a
számítógépén, de annak örült, hogy Lőrinc sem lesz jobb formában. Átállni a nyári rutinról az
iskola előtt, nem ment éppen zökkenőmentesen. A fiúk gyakran unatkoztak az utolsó hét folyamán, így átjátszották az éjszakákat. Ez nem volt most sem másképp. Hatalmas szürke foltok jelezték, hogy bizony nem aludt valami sokat, mielőtt az ébresztője megszólalt. Kótyagos fejjel kaparta elő a
ruháit a szekrényből. Még csak nem is nézte meg jobban, mit akar magára kapni. Bár mindegy mit is akart, jól nézett ki benne.
– Kész vagy már? – nyílt az ajtó és belépett rajta Lőrinc. Nyoma sem volt a fáradtságnak az
arcán, amiért Viktor agyon tudta volna verni. – Miért kell neked mindig indulás előtt tíz perccel felkelned?
– Mert kell a szépítő alvás, bár ezt mára baszhatom. Várj meg lent, pár perc múlva megyek.
Sebtében vette fel a fekete pólót, amin egy rózsaszín unikornis debelt, alatta a felirattal, „I’m fucking God” hozzá egy sötét nadrággal és az éjszaka színében pompázó tornacipővel.
Morogva sétált le a lépcsőn. A konyhában találta meg barátját, aki az anyjával beszélt. A nő előtt térdelt nevelőapja is, aki a hasának gügyögött, azt hitte rosszul lesz. Biccentett nekik köszönés gyanánt, majd megragadva Lőrinc karját elindult az iskolába.
Az út, mint mindig a régi temető felé vezetett, nem érdekelve őket, hogy a kis kitérővel majdnem, hogy késve értek be az iskolába. Viktor minden nap megtette az utat, akár volt iskola, akár nem. Az
út mentén sétálva is rá lehetett látni a sírra, aminek közelébe egyszer sem mert menni hat éve, mióta az apja meghalt. Intett a sírnak és gyorsabbra váltva lépteit, szinte elszaladt a temető mellett.
„Mikor lesz már könnyebb? El tudok menni valaha mellette úgy, hogy nem marják a szemem a könnyek?” – járt a fejében keserűen.