Viktor & Kornél I. - Bosszú /befejezett/

Tizenkettedik fejezet

Viktor úgy érezte, hogy mindennek vége. A fészerbe zárkózva faragott. Nem mutatkozott, mikor az anyja ébren volt, és korán kelt, hogy ne találkozzon vele. Nem evett sokat. Nem volt étvágya. Emésztette belül a fájdalom. Minden vágya volt, hogy az apja átölelje, és kedves szavakkal nyugtassa. Gyógyírt jelentsen összetört szívének. Napok teltek el így. Érezte, hogy a teher, amit cipel, nem akar enyhülni. Minden napot úgy kezdett, hogy belemart a fájdalom és az utolsó gondolata is ez volt. Sírt, nevetett, a hangulata szélsőségesebb volt, mint az időjárás. Azt hitte, közel jár az őrület széléhez. Mikor már nem bírta tovább, bement a házba. Anyja a nappaliban olvasott, de mikor meglátta a fiát, letette a könyvet. Végig nézett Viktoron. Anyai szíve beleszakadt abba, hogy olyan állapotban kell látnia a fiát. Közelebb intette magához, hogy üljön le mellé. A csend rájuk telepedett, amit Eszter tört meg.

- Kisfiam, ideje lenne visszamenned az iskolába - kockáztatta meg Eszter a törékeny viszont kettőjük között.

- Nem maradhatnék még itthon egy kicsit? - kérdezte meg Viktor. Barna szemeibe könnyek szöktek. Ajka megremegett, ahogy a nőt nézte. - Fáj. Nem akarom újra látni. Kérlek! Csak egy hetet!

Eszter szerette volna, ha a fia összekapja magát, és visszatér az életbe, de nem akart neki felesleges fájdalmat sem.

- Jövő héten már szünet lesz, ez a három nap már nem oszt, nem szoroz - sóhajtotta -, de újévkor visszamész! - nézett rá ellentmondást nem tűrő tekintettel.

- Anya, jól leszek valaha? - tette a kezét a szívére Viktor. Kétségbeesetten kereste anyja tekintetét. - Itt? Mikor múlik el? Meddig fog még fájni?

- Az első szerelemre mindig emlékszik az ember - mesélte csendesen, miközben átült fia mellé a kanapéra, és átölelte őt. - Mindig eszedbe fog jutni, mert az amolyan vízválasztó, de fájni nem fog egy idő után. Ez az érzés egy első fellángolás, gyakran köszönő viszonyban sincs a szerelemmel. Ahhoz, hogy egy ilyen érzés fennmaradjon rengeteg munka, és kompromisszum kell, amivel az elsők többségében nem rendelkeznek. Én sem felejtettem el apádat - ölelte még szorosabban fiát, aki egyre jobban hasonlított valaha volt férjére. - Csak megpróbáltam nélküle élni, nem feltétlenül a legjobb módon. - A lelkiismeret-furdalás folyamatosan tépte, amiért magára hagyta évekkel ezelőtt a fiát. - De egy napon már csak emlék lesz. Egy napon, mikor azzal élsz, aki tényleg megérdemli, néha eszedbe fog jutni. Rájössz, hogy kellett ahhoz, hogy valami szebbet kapj később a fájdalom árán.

Viktor már válaszolni szeretett volna, mikor kinyílt az ajtó. Tekintetét odakapta, az épp belépő Ernőre. Észre sem vette, hogy még jobban bújik Eszterhez.

- Mi ez a családi összeborulás? A kis szarosnak még mindig fáj a kis lelke? - kérdezte maró gúnnyal a hangjában, mire Viktort a sírás kerülgette ismét. - Nőj fel, az élet nem habos torta! - nevetett fel. Tekintete vádlón nézte a fiút. - Azt hiszed, hogy ez a kis színjáték ráveszi anyád, hogy ne küldjön el?

Eszter felállt, és fia elé lépett, hogy Ernő soha többet ne nyúlhasson hozzá.

- Arról volt szó, hogy a cuccaidat viszed el. Nem arról, hogy a kulcsot!

- Tényleg azt hiszed, hogy elmegyek? Ez a ház az enyém is! - felvont szemöldökkel lépett egyet közelebb, mire Viktor hangosan megnyikkant. - Legalább egyet elértem. Rettegsz tőlem. Ami téged illet Eszter, az én gyermekeim növekednek benned. Csak nem gondoltad, hogy simán megszabadulsz tőlem?

- A ház nem a tied! - vágott vissza Eszter. - Együtt vettük még Viktorral! Mióta a fia nagykorú, hivatalosan az övé a másik fele! Attól, hogy házasok vagyunk, soha nem volt és lesz tiéd! Ahogy a gyerekeim sem!