Viktor & Kornél I. - Bosszú /befejezett/

Tizenegyedik fejezet

Kornél nem mert az iskola közelébe menni, még egy héttel a szalagavató után sem. Nem érezte rá magát készen, hogy szembe nézzen Viktorral. Szeretett volna lenyugodni, de akárhányszor édesanyjára nézett, látta tekintetében, hogy meg kell tennie. Nem halogathatja a végtelenségig, mert azzal csak még több fájdalmat okoz Viktornak, magának és Vikinek is. A lány türelmesen bánt vele, bár néha látszott az arcán, ha tehetné, visszamenne az időben, és lebeszélné saját magukat erről az őrültségről. Mert az volt. Egy nagyon átgondolatlan döntés, ami mind a hármójuknak fájdalmat okozott. A lányt szerette, ahogy Viki is őt. Nem érdemelte meg, hogy hallgasson róla. Azonban ott volt Viktor, a fiú, akit teljesen félreismert. Azt hitte, hogy mindent tud róla, valójában azonban csak a felszínt kapargatta. Csak ő járt a fejében. Vikivel sem tudott mit kezdeni igazán. Így meg kellett emberelnie magát, és pontot tenni ennek a végére.

Kornél elgondolkodva sétált az utcán. Olyan lassan tette egymás után a lábait, hogy csodálta, nem visszafelé mozog, bár szívesen megfordult volna, hogy elszaladjon. Nem akarta Viktort bántani még jobban, mint tette ezt a szalagavató éjjelén. Azt gondolta a fiúról, hogy érzéketlen, nemtörődöm, de a hetek rácáfoltak erre. Ahogy a hónapok tovaszaladtak, ismerte meg a fiú valódi arcát. Azt, ami vidám, érdekes, érzelmes, és ő egy pillanat alatt törte ezt ripityára. Tudta jól, mit tett. Így még fájóbban lüktetett. A lelkiismeret furdalás tépte, de mégis ment előre, mert szíve nem nyugszik, míg az igazság ki nem derül. Nem nyugodhat, és a másik sem tud igazán.

Mikor Viktorék elé ért, megállt a ház előtt. A hideg csípte az arcát, szájából szaporán áradtak kifelé a felhőpamacsszerű gombolyagok, úgy kapkodta a levegőt. Végül nagy levegőt vett, és becsengetett. Szíve mélyén azonban abban bízott, hogy nem nyit senki ajtót. Azonban csoszogás támadt, majd az ajtó kinyílt. Kornél Viktor édesanyjával találta szembe magát, akinek szeme kikerekedett, ahogy meglátta a fiút.

– Csókolom! – köszönt nagyot nyelve a fiú. Ahogy a nő végigmérte, attól még rosszabbul érezte magát. A zsigerei azt suttogták, tudja, mit tett a fiával. – Viktor itthon van? – Eszter továbbra sem tudta, hogy mit reagáljon erre. Anyai szíve majd megszakadt fiáért, aki reménytelenül szerelmes volt a vele szemben álló fiúba. Legszívesebben arra kérte volna, hogy menjen el, hagyjon békét Viktornak, de azt is tudta józan ésszel, hogy ennek a beszélgetésnek meg kell történnie köztük.

– A fészerben van – döntött végül, és elállt az ajtóból. Kornél kiengedte a benn tartott levegőt, egy pillanatig úgy érezte, hogy nem fogja beengedni, amit meg is értett volna. Biccentve lépett be, majd sétált a jól ismert épület felé. Megállt előtte. Szíve hevesen dobbant. Nem akarta ezt, de muszáj volt megtennie. Bekopogott:

– Kornél vagyok – mondta határozottan, bár belül remegett.

Viktor próbált erős maradni. Igyekezett nem megijeszteni az anyját, így jobbnak vélte, ha nem mutatkozik felrepedt szájjal és szemöldökkel. A szalagavató óta teljesen kifordult magából. Egyszer vidám volt, máskor a könnyek megállíthatatlanul folytak végig az arcán. Egy ilyen pillanatban találkozott össze Ernővel. A fiú sétálni szeretett volna, hogy kiszellőztesse a fejét. Gondolkodni vágyott. Az érzéseiről, Kornélról és mindenről, ami körülötte zajlott. Ernő, mint mindig, érzéketlen és tuskó módjára viselkedett vele. Szóváltásba elegyedtek és először a felnőtt ütött. Viktor nem hagyta magát. Felbosszantotta a férfi. Nem nézte, hogy mekkorát és hová üt. Jól helyben hagyta, de azért ő is kapott párat. Már jobban nézett ki, de még mindig félt az anyja elé állni. A fészerben ütötte el az idejét. Faragott, gyalult. Próbált kiságyat készíteni kis testvérei számára. Egy ilyen pillanatban kopogtak be hozzá. Mikor meghallotta a nevet, elmerengett, hogy kinyissa-e. Agya azt mondta, hogy ne, de a szíve látni akarta Kornélt. Elfelejtette a fejébe húzni a kapucnit, mikor az ajtóhoz lépett. Lassú mozdulatokkal nyitott ki és tárta ki: