Viktor & Kornél I. - Bosszú /befejezett/

Tizedik fejezet

Kornél már napok óta nem csinált mást, mint feküdt az ágyában, a plafont nézte, vagy játszott a telefonjával. Nem igazán beszélt sem az anyjával, sem Vikivel, aki beengedte magához a szalagavató éjjelén. Nem bírta neki elmondani, hogy mi történt, de örült annak, hogy így is átölelte, és kérte nyugodjon meg. Vele maradt, szüksége volt az ölelésére, hogy ne vesszen el a lelkében dúló fájdalomtól. Ezt nem akarta. Szerette volna elkerülni, hogy egy érzés szökkenjen szárba a másikban. Tudta jól, hogy ezért indult el ezen a rozoga úton, de ő meghátrált, soha nem hitte volna, ennyi idő elég ahhoz, hogy beleszeressen a másik. Próbált azzal érvelni, hogy részeg volt, de tudta jól, ez igen ingatag lábon álló megállapítás. Ha valamit megtanult az alkoholról az az, hogy borzasztóan tud tőle fájni az ember feje, és igazat mond az is, aki pislogás nélküli hazudozó.

Viktor elé tette a szívét. Feltárta azt, amit nem akart hallani, amit képtelen volt viszonozni. Ő maga másért dobogott, de szíve mégis zakatolt a vallomás óta. Belé mart a fájdalom. Úgy tépte, hogy azt hitte beleroppan. Néha azt kívánta, bár törné össze teljesen. Ne érezzen soha többet semmit, ne harsogja benne a bűntudat a bosszú zenéjét.

Ha Viktorra gondolt, a torka ismét elszorult. Teljesen mindegy volt áll, ül, fekszik, vagy épp úgy szorít valamit, hogy már fáj, az érzés nem akart eltűnni. Első éjjel csak összegömbölyödve feküdt, hallgatta a vádló szavakat. Erről mesélt a szobája, ahol a házit írták, a szék, amire leült. A kintről behallatszó szél, az ablakán kopogó faág. Minden csak őt vádolta, amitől újra és újra összetört. Nem érezte már magát erősnek vagy jónak. Minden ember szerint kedves, udvarias, jólelkű. Most azonban undorodott magától, attól, amit tett egy másik emberrel. Miért hitte azt, hogy könnyen fog menni? Miért ámította magát azzal, hogy Viktor megérdemli? Miért hitte magát jobb embernek, mint ő? Igazságot akart, ami nem az ő feladata kiosztani. Gyerekkorában azt tanították neki hittan órán, hogy Isten színe előtt kell megbánnia, amit tett, Csak Istennek van joga ítéletet mondani életünk felett. Most mégis át akarta venni az ő szerepét, amiért súlyos árat fizetett zakatoló szívével.

Halk kopogtatás szakította ki gondolataiból. Odamorrant egy szabadot, miközben mélyebbre bújt a takaró alá.

– Kornél, ez így nagyon nincs rendben – hallotta meg nővére hangját, aki még mindig otthon volt. Még mélyebbre fúrta magát a meleg takaró alá. Ki akarta rekeszteni a külvilágot. – Napok óta poshadsz a szobádban. – A barna hajú lány megkerülte az ágyat, és leült arra az oldalra, amelyik irányba Kornél nézhetett. Barna tekintete aggodalomtól csillogott, ahogy nézte testvérét. – Az iskolát sem kerülheted örökké.

– Azért megpróbálom – válaszolt epésen az öccse.

– Köze van ahhoz, hogy Viki három napja hozzád jár, de te be sem engeded? – puhatolózott a lány tovább. Kornél nem válaszolt. – Tehát igen. Utoljára akkor voltál ennyire kibukva, mikor Zolival szakítottál. – Kornélnak felrémlett a csillogó szempár, a mosolya, ahogy a nevét ejtette ki. Apró sóhajai, amit ő csalt ki belőle, miközben érintette őt. Elmarták mellőle a fiút. A családja, az osztálya, a barátai. Úgy érezte, soha többet nem megy ki a szobájából a történtek után. – Vagy Viktorhoz van köze, akiről anya mesélt, és úgy ugrált körülötted a szalagavató után, mint…

– Ne fejezd be, kérlek – suttogta Kornél a sírás küszöbén. Gyűlölte, hogy a nővére ennyire jó megfigyelő.

– Szereted őt? – kérdezősködött tovább a lány, mert tényleg fájt neki így látni a fiút.

– Nem szeretem! – bújt ki végre a takaró alól Kornél, és dühösen nézett a nővérére. – Ez ennél bonyolultabb.

– Hallgatlak – mosolygott rá testvére.