Viktor & Kornél I. - Bosszú /befejezett/

Második fejezet

Visszhangot vert a folyosó csendjében, ahogy Kornél végigfutott a néptelen helyiségeken. Mindenki dolgozott, csak neki akadt sürgős dolga. Alacsony testalkatához képest gyorsan szedte lábait, bár a munkavédelmi cipőben minden lépése fájt. Izzadt, barna tincsei a szemébe lógtak, verejtéke végigfolyt csinos arcán. Szaporán vette a levegőt, miközben igyekezett beérni az öltözőbe.

Kivágta az ajtót, csak úgy döndült a falnak csapódva, de őt ez nem érdekelte. Hevesen dobogó szívvel sietett a szekrényéhez, és tépte fel annak ajtaját. Az óra a kezén újra megrezzent, így elővette telefonját a zsebe mélyéről. Barátnője hívta, ki tudja már hányadszor. Idegesen tárcsázott.

– Kornél – zokogott a lány a telefonba. – Gyere hozzánk – kérte kétségbeesetten. A fiú szíve hevesen dobbant, az idegesség még mindig szorongatta.
– Mi történt? – préselte ki magából a kérdést, miközben lerúgta cipőit.
– Gábor – sírta keservesen. – Kórházba vitték. – A fiú erre a mondatra lerogyott a padra. Az ijedtség rajta is kezdett elhatalmasodni.
– Miért? – suttogta.
– Öngyilkos akart lenni! – tört ki hisztérikusan a lány. – Én találtam meg – vált még szívszaggatóbbá hangja. – Anya vele ment...nem akarok egyedül lenni! – tört fel belőle.
– Indulok – biztosította a lányt. – Leteszlek, de negyed óra múlva ott vagyok. – Barátnője hüppögve kérte, hogy siessen. Kinyomta a telefont, majd gyorsan öltözködni kezdett. Már elkéredzkedett, mert érezte, hogy baj van. Biciklis mezt és sisakot húzott. Becsapta szekrénye ajtaját, és rohanni kezdett újra. Lábujja sajgott, de meg sem állt a biciklitárolóig, ahol kilakatolta azt, és rápattanva tekerni kezdett. Fogalma sem volt róla mi is történhetett. Gábor kicsit csendes volt. Ijedős, évekig rettegett a coming outtól. Míg ő Vikivel nem kezdett járni, félt megnyílni, de mikor benne sorstársra talált, megnyugodott. Egy beszélgetős éjjelen merte elmondani, amit Kornél már tudott. Vikit nem zavarta, hogy az öccse meleg. Azt is megemésztette, hogy szerelme biszexuális. Elmesélte neki, hogy volt dolga férfival is, de a lány azt mondta, a múlt, az múlt.

Mikor a házukhoz ért, nyitva találta a kaput. Behajtott rajta. Mihelyst ledobta a biciklit, egy test ugrott a karjaiba. A lány magasabb volt nála, de ez soha nem zavarta. A vörös lány zokogott, könnyei nyakába folytak. Átölelte őt, nyugtatgatta, az ő szíve is majd belehasadt szerelme keservébe. Nem akarta így látni. Vidámnak szerette volna ismét, de a kín, ami benne járt, csak nehezen csillapodott.

– Mi történt? – kérdezte Kornél, mikor barátnője sírása alább hagyott.
– Gyógyszereket vett be – zihálta a lány. – Azokat, amelyeket a pánikbetegségére kapott. Eszméletlenül találtam rá – sírt fel újra. – Próbáltam felébreszteni, de nem ment. Sikítottam anyuért, ő hívta a mentőt azonnal, mert alig találta a pulzusát. – Szavait ismét elnyomta fájdalmas sírása. Kornél még szorosabban ölelte magához, majd felemelte, és ölében kedvesével a szobája felé sétált, ahol letette ágyára. Mellé feküdt, csitította, simogatta. Érezte, hogy erősnek kell lennie, mert párjának szüksége van rá. Szíve vadul dobogott. Először amiatt, hogy a lány, akit szeret, ennyire szenved, hisz imádta a testvérét. Kilenc hónap van csupán köztük. Együtt nőttek fel, kitartottak egymás mellett mindig. Ő akkor is a védelmébe vette, mikor az élete zűrzavarossá vált. Az első volt, aki átölelte a síró fiút, mikor végre ki merte mondani azt, ami a szívében élt. Szorosabban ölelte, enyhíteni szerette volna fájdalmát, mert nem akarta így látni őt. A sírás az ő torkát is szorongatta, de nem engedett a feszítésnek. Egy volt a fontos, párja védelme.
Ahogy lassan elernyedt a karjaiban tartott test, úgy kezdett el benne kibontakozni egy másik érzés. Valami, ami szintén tépte a szívet, de másképp. Érezte napok óta, hogy a mosolygós fiú már nincs meg. Elveszett, de nyugtatta magát, hogy csak kamaszkori csend. Ő is sokat vágyott rá pár évvel korábban, de valami mégis történt. Tudni akarta, mi sodorta eddig a tizenöt éves fiút, így óvatosan kikelt barátnője mellől, aki megmozdult, de nem ébredt fel. Lábujjhegyen ment ki a szobájából, csakhogy beléphessen egy másikba, ahol a függöny félig letépve lógott. Szinte látta, ahogy ijedten húzza el barátnője. A földön kiborult gyógyszersüvegeket talált, foltokat a szőnyegen. Egy telefon rezzent meg az ágy alatt. Odasétált, és felvette azt. Felvont szemöldökkel nyitotta ki a billentyűzárat, ami ugyanaz volt, mint a barátnőjének. Szemöldöke felszaladt, ahogy egy Viktor nevezetű fiú utolsó üzenetét olvasta, ami arról szólt, nem is a legkedvesebb stílusban, hogy hagyja őt békén. Ne zaklassa, egy kis játék volt csupán.