INCOMPLETE

- Prológus -

A szívem a torkomban dobogott, a kezem remegett, miközben a kulccsal kinyitottam az ajtót. Mögöttem a hat fiú türelmetlenül topogott, várva, történjen már valami.
Az első benyomás pontosan olyan volt, mint amilyenre számítottam. Nem adtak se többet, se kevesebbet, mint amit elvártam tőlük, mégis annyira meglepő volt találkozni velük. Hisz ők országszinten híresek, vagy inkább hírhedtek, ezáltal mindenki ismeri a történetüket. De hogy igazából kik is ők, csak nagyon kevesen tudják, vagy szinte senki. Mindenki úgy hallotta, ők a rosszfiúk, akiktől félni kell, akik lepaktáltak az ördöggel is. Remélem, azért nem mindegyik pletyka igaz abból, ami szállóigeként terjed a városokban.

Végül kinyitottam az ajtót, és előrementem. Nagyon rég jártam itt, és nem akartam, hogy egy kupis, vagy poros lakásban kelljen meghúzniuk magukat még ha csak egy kis időről van szó. Ám kellemesen csalódtam, amikor első pillantással szemügyre vettem a terepet. Nem tudom, mikor járt itt takarítónő, mindenesetre jó munkát végzett, ha ennyire tisztán tudta tartani nekem, míg újra használatba nem veszem.
A lakás nem nagy, épp elég nekem. Amint belépünk, egy piciny előszoba található, folyosóval egybekötve. Innen egy kis beugróban található a fürdőszoba és a mosdó. A folyosó végén nyílik egy szoba, ami egyben nappaliként is funkcionál. Egy kihúzható kanapé is helyet kapott itt. Ez egybe van építve a konyhával, mely nagyon tágasnak hat a maga fehér színeivel. Itt található egy aprócska kamra, tényleg csak akkora, hogy egy ember épp hogy elférjen benne. Elhagyva a nappalit jobbra látható az egyik, balra pedig a másik szoba, melyek szintén nem óriásiak, de véleményem szerint pont megfelelő lesz. A szobákban egy-egy komód, és ágy található, melyek csupán egyszemélyesek, de van a nappaliban két matrac, ha nekik is megfelel. Igazából az egyik szoba dolgozónak volt berendezve, de miután egyáltalán nem használtam ki, inkább szimpla vendégszobává alakítottam.
— Tudom, hogy nem egy királyi lakosztály, de szerintem minden jobb lehet, mint a börtön — kezdtem lekezelően, amint mind a hatan beléptek mögöttem.
— Kösz — mondta elsőnek Ravn, miután szemügyre vette. Ellépett mellettem, és beljebb ment, egyenest a nappaliba. Követtem őt.
— Van kettő meg egy fél szoba, szóval fel tudjátok osztani magatok közt — folytattam a bemutatást, miközben a fiúk sorra szemügyre vettek mindent. — Találtok a kamrában tartós élelmiszert, és a hűtőben is olyan dolgokat, amiknek messze van még a lejárati ideje. Ha szükségetek van valamire, szóljatok és fogok hozni.
— Ez a te lakásod? — kérdezte a hosszú szőke hajú, Xion.
Bólintottam.
— Nagyjából egy átmeneti szállásnak tudnám mondani, amikor nem akarok apám vagy a sleppjének közelében lenni. Ő nem is tud erről. Éppen ezért kell annyira meghúzódnotok, amennyire tudtok. Remélem nem lesz nehéz — szúrtam oda kissé gúnyosan, holott nem ilyen formában szerettem volna közölni.
Seoho megpördült a tengelye körül, és gyilkos tekintettel méregetett. Lesütött szemekkel igyekeztem állni a pillantását, és annyira kicsire összehúzni magam, hogy soha többet ne lássam ezt a tekintetet. Az volt az első alkalom, amikor megbántam az egész döntésemet, de sajnos nem az utolsó.
— Alábecsülsz minket, kislány — felelte végül, majd visszafordult a könyvespolchoz, ami a nappaliban kapott helyet.
Nagy levegőt véve igyekeztem normális hangnemet megütni, és nem kimutatni, hogy eléggé megijedtem Seoho előbbi tettétől.
— Nekem most el kell mennem — mondtam, mire mind a hatan egy emberként fordultak felém. — Terveim szerint este még benézek, ha szükségetek van valamire, addig össze tudjátok írni, és holnap reggel megszerzem nektek. Ha viszont ma nem jövök, csak reggel számítsatok rám. A nappaliban találtok plusz ágybetétet, ha szükséges. A kulcsokat egyelőre magammal viszem, és bezárom az ajtót. Ha bármivel is próbálkoztok, visszamentek oda, ahonnan kihoztalak benneteket, és elérem, hogy soha többé ne ízlelhessétek meg a szabadság ízét.
Keeonhee és Hwanwoong egymásra néztek, és szavak nélkül, csupán szemkontaktussal megbeszélték, mit gondolnak erről az egészről. De nem érdekelt, ha ők vázolják a saját paramétereiket, ugyanezt megteszem én is.
— Netán nem bízol bennünk? — Leedo felvont szemöldökkel pillantott rám, miközben nekidőlt a konyhapultnak. Tekintetéből sütött a pajkosság és annak a tudata, hogy ők vannak fölényben, bármit is teszek.
Mélyet sóhajtva szembefordultam vele. Elhatároztam, hogy nem hagyom magam megfélemlíteni, és akkor sem fogok elfutni, ha kifejezetten ezt kérik tőlem.
— Nem, képzeld csak — feleltem határozottan. — Ahhoz sokkal több kell, hogy elnyerjétek a bizalmamat, és egyenlő félként kezeljelek titeket. De most még... — Nem fejeztem be a mondatot, így is értették. És nagyon nem tetszett nekik.
Seoho megindult felém, én pedig ugyanazzal a lendülettel hátrálni kezdtem.
— Na idefigyelj te kis... — Nem hallottam, milyen jelzővel szeretett volna illetni, ugyanis eljutottam az ajtóig, amin egy pillanat alatt kiléptem, és a még kezemben lévő kulccsal bezártam azt. Bentről még hallottam halk szitkozódását, de csak pár másodpercig, ugyanis az egyre inkább elhalt, míg végül csendes lett a lakás.
Kifújtam az eddig észrevétlenül bent tartott levegőt, majd egy utolsó pillantást vetve a fából készült ajtóra, elindultam lefelé a lépcsőn.

Ez egy csendes környék, a szomszédok nem igen vannak tisztában azzal, mit csinál a másik, de szerintem nem is nagyon érdekli őket. Csak elvannak a maguk világában, teljesen kizárva azt, ami akár a mellette lévő fal túlsó oldalán történik. Ezért nem féltem őket otthagyni. Tudtam, hogy itt senki sem keresné őket, és én is szabadon járkálhatok ki-be, a kutyát sem fogja érdekelni. Már csak azt kell elérnem, hogy apám ne fogjon gyanút, mert akkor oda az ügynek, oda a bizonyításomnak, és minden elveszik, amit eddig felépítettem. A karrieremet pedig nem teszem kockára hat bűnöző miatt.

Hazaérve csak becsuktam magam mögött a hálóm ajtaját, és eldőlve az ágyon azon kezdtem el gondolkodni, miért is voltam ekkora ökör, amiért nem csak kitaláltam, de meg is valósítottam az ötletemet. Lehet hallgatnom kellett volna apámra, hogy úgy oldjuk meg ezt az egészet, ahogy eddig mindig. Ám én éreztem, hogy ez nem szimpla gyilkosság, hogy ennél az esetnél semmi sem egyszerű. Épp ezért kértem fel az ország legregtegettebb bűnözőit, segítsenek kideríteni a részleteket. És ha sikerül, a bíróság fontolóra veszi a büntetésük enyhítését.

A legnagyobb titokban jártam el. Nem kevés idő kellett, hogy kitaláljam, mégis hogyan lehetne megfogni őket valamivel, amitől automatikusan igent mondanak. Aztán megírtam a kérvényt a látogatásra, és beszéltem a bíróval is - nem kevés pénz fejében. Megegyeztünk a feltételekről, és miután biztossá vált a dolog, elkészítettem az ideiglenes szabadlábra-bocsátási kérelmet, amit eléjük tettem — hivatalos pecséttel és aláírással egyaránt. Ebből is rájöhettek, hogy nem szeretném őket átverni, hanem igen komoly szándékokkal rendelkezem. Hogy nekik ebből mi jött le, már nem tudom, de hogy őszinte legyek, nem is nagyon érdekel. Elfogadták a feltételeimet, igaz, nem elsőre. Kellett nekik egy kis idő, hogy megemésszék a hallottakat, és logikusan átgondoljanak mindent. Valahogy éreztem, hogy igent fognak mondani, hiába féltem az elején. Megvolt írva, hogy együtt fogunk dolgozni, bár csak remélni tudom, hogy abban a formában, ahogy én elterveztem. Sejtem, hogy nem lesz fáklyásmenet, főleg az elején, de igyekszem én is a maximumot nyújtani, és nem szoros kapcsolatot kialakítani velük. Akkor talán hatékonyabban fog működni az egész.
Persze arról fogalmam sem volt, hogy minden összedől, amit egészen addig felépítettem, és hogy a legfőbb támaszom hat bűnöző lesz, kikért nem egyszer fogok törvényt szegni — ügyvédhallgató mivoltom ellenére.
És ahogy a mondás tartja, utólag okosnak lenni olyan, mint előre hülyének.