INCOMPLETE

- 6. -

Amikor Seoho legközelebb kinyitotta a szemét, Hwanwoong arca ijesztően közel volt az övéhez. A fiú még aludt, és öt másik társa is. Megemelve fejét kábán nézett körbe, és miután realizálta magában, hogy a Charity által választott garázsban vannak, visszahanyatlott a párnára. Balról Hwanwoong, jobbról pedig Leedo fogta közre, így nagy nehezen, de a másik oldalára fordult. Leedo neki háttal feküdt, és még békésen aludt. Mindannyian az előző napi ruhájukban dőltek ágynak, csupán a cipőt, és egy-két darabot vettek le magukról.
A padló poros volt és kemény, a pokrócok pedig itt-ott átengedték a hideget. Seoho megborzongott vékony ingében, de nem húzta magára a takarót. Inkább felült, majd kimászva két társa közül magára kapta a cipőjét és mellényét, majd belebújt vastag kabátjába, és talpon volt.
Körbenézve a helyiségben Charityt nem találta, viszont a földre terített kabátja, és az amellé dobott zakó elárulta, hogy ott aludt. Táskája időközben átkerült a kabátja mellé, de a sárga mappát nem találta sehol. Szeretett volna vetni rá egy pillantást, vajon a hercegnő hol tart a nyomozásban, de nem is ő lett volna, ha ott hagyja, ahol akárki megtalálhatja.
Seoho elmosolyodott. Tudta, hogy a lány nem bízik bennük, hiába mondott mást a tegnapi nap folyamán. De nem tudta hibáztatni. Ha Charity helyében lenne, ő sem bízna meg egy olyan emberben, amilyen Seoho. Mindent megtett, hogy ne legyen szerethető, hogy a megjelenése tükrözze azt a szenélyt, akit létrehozott. Ez nem ő, csupán egy álca, egy kép, amit maga elé húzott, hogy senki, még csak véletlenül se lássa az igazi, darabokra tört valóját. A társai sem tudják, mi rejlik a felszín alatt. Nem áll készen felfedni azt, aki annyi sebet kapott, ki megannyit szenvedett életében. Talán egyszer, de az biztos nem a közeljövőben lesz.
Gondolataiból az ajtó nyitódása rántotta vissza a valóságba. A hercegnő lépett be rajta egy szál fehér, kötött pulóverben, farmerben, bakancsban, kezében a sárga mappával, és egy teletömött szatyorral.
— Jó reggelt — köszöntötte egyszerűen Seohót. A sarokban álló asztalhoz lépve letette rá a szatyrot, a mappát pedig a táskájába rejtette. — Hoztam ennivalót — tette hozzá. Kihalászott egy szendvicset, majd átnyújtotta a fiúnak. Amaz csak elfogadta, és leült az ágy végébe. Kibontotta a folpackból, és beleharapott a zsemlébe. Füstölt sonka és sajt keverékét érezte egy kevés majonézzel. Olyan régen evett bármi ilyesmit, hogy akarva-akaratlanul a régi élete jutott eszébe. Amikor az anyukája mosolyogva tálalta a vasárnapi reggelit neki, és a testvérének, apukája pedig akkor ért haza a nagybevásárlásból. A két gyerek még pizsamában futott eléje, és kérdezgették, milyen édességet hozott. Akkor, abban az időben még boldog volt. Persze ezt nem tudta, csak most, sok-sok év elteltével döbbent rá, hogy azokon az időkön kívül soha nem volt boldog. A gondolat egyszerre rémisztette meg, és hozott egy kis elégtételt az életébe. Azt jelentette, jó úton halad a tökéletes álca felépítésében.
Keonhee éppen ébredezett, álmosan nyújtózkodott. Mellette Xion is nyitogatta a szemét, igyekezett hozzászokni a fényviszonyokhoz. Raven még húzta a lóbőrt, ahogy Leedo is, Hwanwoong viszont lassan felkelt, nem sokkal azután, hogy Charity kiosztotta a szendvicseket az újonnan felébredt fiúknak. Mind a hárman az ágy végében ülve falatoztak, és pár pillanattal később Hwanwoong is ott ült köztük.
Seoho már elfogyasztotta a maga adagját, éppen egy üveg vizet szorongatott, és lassan kortyolgatta. Még éhes volt, hiszen előző nap evett utoljára, de tudta, jelen helyzetükben aligha engedhetnek meg maguknak többet. Még úgy is, hogy a hercegnőnek van pénze. Túlságosan kockázatos.
— Hogyan tovább? — kérdezte a fiú, miután megitta a vizet. A palackot csupán a földre tette.
— Hallottam ezt-azt _ válaszolta Charity. Kipakolt a szatyorból, de nem nézett Seoho irányába. A három másik fiú figyelmesen hallgatott. — Míg kint voltam. Pletykákat, szóbeszédeket. Nem tudom, mi igaz, és mi nem, de az biztos, hogy az emberek beszélni kezdtek. És veletek hozzák szóba a gyilkosságokat.
Ezt meghallva Keonhee köhögni kezdett. Xion ütögette hátba, meg ne fulladjon, de még így is nehezen jutott újra lélegzethez. Mögöttük Raven felült, Leedo pedig álmosan pislogott rájuk.
— Mindenki úgy tudja, a sitten vagyunk — válaszolta Hwanwoong két falat között. — Akkor nem lehetünk mi.
— Az ember legnagyobb korlátja a saját maga fantáziája — mondta Charity. —Ameddig csak pletyka az egész, nem kell félnünk.
— Amíg a pletyka valós nem lesz — tette hozzá Raven, és a cipőjéért nyúlt. Kócos haja az égnek meredt, inge összegyűrődött a mellkasán. Hwanwoong és Xion is hasonlóan festettek, az eddig oly' makulátlan öltönyük úgy nézett ki, mintha meghemperegtek volna a sárban. — Mi is így kezdtük — folytatta Raven, miközben a cipőjét kötötte. — Szóbeszédként, afféle helyi legendaként. Az elején senki nem hitte el, csak kellett egy beszédtéma a vacsora mellé. Aztán a szavak szárnyra kaptak, erejük lett, és hatalomra tettek szert az emberek által. A többi pedig már történelem — Széttárta karját, s felállt. A lány mellé lépett, és elvette a szendvicsét, meg egy üveg vizet. Visszaült az ágyra, közvetlen Xion mellé. Már csak Leedo adagja árválkodott az asztalon, ám amint a lányban tudatosult, hogy a fiú zakója a kabátja mellett fekszik, mérhetetlenül zavarba jött. Az sem segített, hogy mindenki látta, és összerakott a fejében egy képet. Valószínűleg az igazságot. De nem tették szóvá, ezt pedig Charity nagyra értékelte.
— Apád hol tart a nyomozásban? — kérdezte inkább Seoho, hogy elterelje a témát. Ennek hallatán Charity végre feléjük fordult.
— Nem tudom. Soha nem mondja el, akármikor kérdezem. Így mindig csak a feltételezés marad.
— Viszont mi is megrekedtünk — mondta Hwanwoong. — A lista nem vezet sehova, a halottkém jelentései teljesen lyukasok, terepre nem mehetünk, és minket gyanúsítanak. Ha tisztára akarjuk mosni a nevünket, ez a legrosszabb út.
— Hivatalos közlemény nincs, és egyelőre nem is lesz — mondta Charity. — Apám is a pletykák paradoxonának csapdájába esett, mivel minden nyom hozzátok vezet, ti viszont mindenki tudomása szerint börtönben ültök. Csak ezzel az a baj, hogy mi is bekerültünk a körforgásba, ugyanis nem hozhatjuk nyilvánosságra, hogy kint vagytok. Az rosszabb lenne, mint maga a gyilkosság.
— Akkor merre tovább? — kérdezte Xion tanácstalanul. Keonhee csak vállat vont.
Leedo azonban felállt, egy szó nélkül magára kapta a cipőjét, és Charity elé lépett. Lehajolt, és felvette a földről a zakóját, majd mélyen a lány szemébe nézve magára húzta. Tekintetéből sütött a megvetés és a gúny, pontosan tudta, hol és hogyan szúrjon oda, hogy Charity vérezni kezdjen. Vannak dolgok, amik úgy is a felszínre kerülnek, hogy az illető nem mond semmit. A lány viszont állta a pillantását. Nem mutatott gyengeséget vagy megingást, bár mindannyian tisztában voltak a helyzettel. Leedo azonban csak elvette a szendvicsét, és egy szó nélkül leült Seoho mellé, közvetlenül az ágy szélére. Charity inkább állva maradt.
— Körbekérdezek — válaszolta Charity Xion kérdésére. Vissza akarta terelni a beszélgetést a megfelelő irányba, és igyekezett elfelejteni Leedo borsmenta illatát, bármennyire is emlékeztette az édesanyjára. Veszettül hiányzott neki, most talán jobban, mint eddig. Ő biztos tudná, merre tovább. — Apám ügyeibe nem nyerek betekintést, de igyekszem nyomra bukkanni. A fegyver már megvan, és ez alapján — emelt fel egy újságot, amit a szendvicsekkel és az innivalókkal együtt vásárolt — azt is tudom, hol volt az utolsó tetthely. Hiába titkos az ügy, nyilvánosságra lett hozva, miután egy civil megtalálta a holttestet. Egy idő után nem lehet elrejteni a nyomokat. Szóval arra gondoltam, hogy a mai nap folyamán odamegyek, és a legmagyobb diszkrécióban járok el. Igyekszem nem feltűnést kelteni, mert ha apám gyanút fogott, akkor olyan, mint egy vadászkopó. Aztán meglátom, mit találok.
— Ez jó — bólogatott Raven. — A fegyverrel úgysem megyünk semmire.
— Igen, az elején rosszul kezdtük — helyeselt Charity, és az újságot visszatette az asztalra. — De még nem biztos, hogy zsákutca. Csak a megközelítés siklott ki.
— Nem, ahogyan kezdtük, azzal sem volt semmi baj — csóválta a fejét Keonhee. — Valószínűleg én is így indulnék el, ha megtudom, mi a gyilkos fegyver. Főleg, ha az a valami pisztoly, és nem egy darab cső, vagy konyhakés. Csupán eltérítettek a helyes útról.
— Azt mondod? — pillantott rá a lány. Hátát a falnak döntötte, lábait és karjait pedig keresztbe rakta.
— Én így gondolom — felelte a fiú magabiztosan.
— Akkor egyelőre csak talonba tesszük — mondta Charity. — Egy másik úton indulunk el, és meglátjuk, hova vezet.
— És addig mi? — kérdezte Raven. — A lista kuka, és nem adtál egyéb instrukciót.
— Igyekezzetek nem feltűnést kelteni. Én miattam pókerezhettek is, vagy amit akartok. Sietek vissza — válaszolta Charity. Lehajolt a táskájához, és kivett belőle egy telefont. Nem azt, amit tegnap kikapcsoltak. Közös megegyezés alapján nem használják, a lány pedig beszerzett két újat. Egyik sem az a csúcskategóriás készülék, de arra, amire ők fogják használni, tökéletesen megfelel.
Raven irányába dobta, aki elkapta a levegőben.
— Benne van a számom, és ebben annak a mobilnak a száma is. Ezen tudjuk tartani a kapcsolatot.
Raven biccentett, és kézbe véve a készüléket egy mozdulattal feloldotta. Elmerült a tanulmányozásában, addig Charity felvette a földről a kabátját. Istentelen retek ragadt rá, bele sem mer gondolni, milyenek lehetnek a takarók, amiken a fiúk alszanak.
Amíg a lány öltözött, Xion mellé lépett, és aggódó arccal, halkan megkérdezte:
— Jó ötlet egyedül kimenni?
— Jelen pillanatban nincs társam — válaszolta fojtott hangon Charity. — Titeket meg nem vihetlek magammal, már az is épp elég rizikó volt, hogy eltűntem apám radarjáról. Nem leszek kint sokáig. Megpróbálok kaját is hozni, de nem ígérek semmit.
— Azért vigyázz magadra — mondta komolyan a fiú. Charity biccentett. Xion visszament a társaihoz, kik már két csoportra osztódtak. Raven és Seoho még mindig a telefont tanulmányozták a könnyebb kezelhetőség kitapasztalása végett, Keonhee, Leedo és Hwanwoong pedig egy pókerjátszmát készítettek elő. Xion az utóbbi brigádhoz csatlakozott.
A lány halkan felöltözött, és fogta a telefonját meg a kistáskáját, és kilépett az ajtón. Csupán félúton, a kocsiban döbbent rá, hogy otthagyta a mappát, de már nem fordult vissza. Ha igaza van, Seoho vagy Hwanwoong már felfedezte magának. De nem is bánta. Kicsit bepillantást nyernek az ügybe, és talán kevésbé lesznek ellenségesek vele szemben.