INCOMPLETE

- 5. -

— Mondtam, hogy nem a legtökéletesebb — mentegetőzött Charity, miután a srácok körbejárták a szerény kis garázst. Csupán egy helyisége volt, az is szinte tömve a legkülönfélébb holmikkal, de egy-két napra teljesen megfelel. Charity csoporttársa biztosította neki, miután fél évvel ezelőtt egy olyan helyet keresett, ahova bizonyos dolgokat feltűnésmentesen el tudott rejteni. Ode kerültek az édesanyja régi, szívének kedves tárgyai, és egy fénykép, melyen a lány, az édesanyja és az apja látható Coloradóban, tíz évvel ezelőtt. A képről sütött, hogy minden rendben van, hogy boldogok és gondtalan életet élnek. Coloradóba nyaralni utaztak, és Charity azóta sem járt annál érdekesebb helyen. A rezidencián nem tartott meg olyan dolgokat, amik fájó emléket idéznek benne, csupán azokat, amiket hasznát is veszi a mindennapi életben. Így, miután az anyukája meghalt, kiürítette a lakást, és a társa felajánlotta neki ezt a garázst. Ő is hasonlóan felesleges tárgyakat tárolt itt, vagy legalábbis olyanokat, amikre nincs szüksége, de a szíve nem engedi kidobni. Így bukkantak rá egy biciklikormányra, mely az első bringájának tartozéka volt, egy kibelezett, dobozos tévét még a technika egy régebbi korszakából, egy halom régi könyvet, mely igaz emlék, mégsem vette elő soha, és egy kiürült vodkás üveget, mely a fiú első berúgására emlékeztetett.
— Meg kell hagyni, tisztára olyan, mintha otthon lennék — nevetett fel Keonhee, kézbe véve egy törött porcelánfigurát. Sem Charity, sem a fiú nem tudta, mit is akar ábrázolni, ugyanis egyikőjük tuljadonát sem képezte. Már azelőtt ott volt, hogy a fiú egyáltalán befoglalta volna a garázst, így arra jutottak, hogy biztos az előző tulajé volt.
— Odahaza is kupleráj volt? — kérdezett vissza Charity. Letette sporttáskáját a kibelezett tévé mellé, és megállt. Figyelte, amint a hat fiú lassan körbejárja a piciny helyiséget, szemügyre véve minden kezük közé került tárgyat, miközben egyre jobban tüdőzték le a port.
Maga a garázs a város határában volt, távol a nyüzsgő központtól és ami még fontosabb, a lehető legtávolabb az apja irodájától. Már akkor is tökéletes búvóhely volt, mikor a csoporttársa felajánlotta neki, mint raktár, hát még most! Csupán csak a nagy, kétszárnyú ajtón lehet ki-be közlekedni, de pár napig egyikőjük sem tervezte, hogy elhagyja a helyiséget. Éjszakánként, mikor kicsit lehűl a levegő, és a város ezen része kihalt lesz, kinyitják az ajtót, így nem fognak megfulladni a portól és a kilélegzett szén-dioxidtól. Addig viszont a Charity által hozott pokrócon fognak ülni, és gondolkodni a következő lépésen.
Mielőtt Raven elhagyta volna a lakást, a lány szólt, hogy markoljon fel annyi takarót és párnát, amennyit csak tud, hiszen ahova mennek, nem lesz ágy. A padlón fognak aludni, legyen akármennyire koszos és hideg. Mire Raven is leért, és Charity bezárta maga mögött a lakás ajtaját, a srácok igyekeztek helyet keresni maguknak a kocsiban. Nem a legnagyobb típus, így csak elég szűkösen fértek el, de nagy nehezen megtalálták a kényelmest, és miután Raven bepakolt a csomagtartóba, majd beszállt Charity mellé, a lány elindította a motort. Az odaút csendben telt, senki nem szólt a másikhoz. Raven a sötét utcákat bámulta, ahol — a kerülőutak miatt — alig, vagy egyáltalán nem lézengtek emberek, a hátsó ülésen pedig Hwanwoong, Leedo és Seoho nyomorgott Xionnal, ki elfeküdt Hwanwoongon és Seohón, Keonhee pedig az ajtó és Leedo közt ült féloldalasan, fejét az ablaknak támasztva. Úgy fest, mindannyian elaludtak, kivéve Ravent, ki szűntelenül a szöuli utcáka figyelte árgus szemekkel. Mintha állandó készültségben lenne arra az esetre, ha megtámadnák őket, így minden sarkon óvatosan kukkant ki, keresve a gyanús jeleket. Charityt majd' megölte a kíváncsiság, vajon miért és hogyan alakult így az életük, ami miatt a bűnözésre adták a fejüket, de tartotta magát az ígéretéhez. Csak akkor kérdez, mikor elkerülhetetlen, addig nem kutakodik a múltjukban. Egyszer annak is eljön az ideje, csak nem szabad siettetni. Ha elkerülhetetlen, akkor minek hamarabb kísérteni a sorsot?
Hiába a kerülőutaknak, az utcalámpák itt is égtek, így bárki, aki arra járt, könnyen kiszúrhatta volna őket, pláne, ha rendőrbe buknak bele. Charity ezért állandó félelemben haladt az úton, és minden kanyarnál és lehajtónál árgus szemekkel figyelt, nem-e közeledik rendőrautó. Szerencsére egyel sem találkoztak, így mire egy óra múlva leparkolt a garázs előtt, elszállt minden félelme. Ravennel felébresztették az elszunyókált fiúkat, akik elgémberedett végtagokkal, és még kótyagos fejjel másztak ki a kocsiból. A lány igyekezett olyan helyen parkolni, ahol nincsenek lámpák, és némiképp takarásban vannak, de amint lepakoltak, és kicsit berendezkedtek, Charity keresett egy távolabbi helyet autójának.
— Soha nem tudtam rendet tartani — helyeselt vigyorogva Keonhee, majd visszadobta a földre a porcelánfigurát, ami ezáltal apró darabokra tört. Nem sajnálta, tudta, hogy nem Charity tulajdona.
— Pedig ennél tökéletesebb búvóhelyet el sem tudok képzelni — válaszolt Xion. — Olyan, mintha vissza mentem volna az időbe, és megint egy évvel ezelőtt lennék.
— Mondasz valamit — bólogatott Seoho. Charity felvont szemöldökkel nézett a legfiatalabbra, de Raven, látva értetlen tekintetét gyorsan a segítségére sietett.
— Mielőtt elkaptak volna minket, azt megelőzően két hetet egy hasonló helyen töltöttünk — magyarázta, miközben a kezében tartott takarókat egy random kinézett ponton elkezdte leteríteni. Nem volt se túl közel, se túl messze a bejárattól, pont megfelelő helyen fognak aludni. — Feltehetőleg valakié volt, de a szükség nagy úr, szokták mondani, hát bementünk. Akkor már nem nagyon érdekelt, ki fedez fel minket, tudtuk, hogy csak napjaink, vagy rosszabb esetben óráink vannak hátra.
Charity bólintott, mint aki mindent ért. Tekintetéből azonban sütött a kíváncsiság, és szíve szerint megkérdezte volna Ravent, honnan tudták, hogy közel a vég.
— Látom rajtad, hogy érdekel a miért is — felelte a fiú mosolyogva.
— Persze. De megígértem, hogy nem fogok kérdezősködni, csak akkor, ha élet-halál kérdése.
A lány karba fonta a kezét, és Raven mellé lépett, aki épp akkor terítette le az utolsó takarót is. Egy kicsit összetakarított egy piszkos ronggyal, amit a sarokban álló festékes munkaasztalon talált (ami persze tömve volt mindenféle lommal, nehogy már el lehessen rajta férni), hogy ne legyen annál koszosabb a takaró, mint amilyen amúgy is lesz, de nem sok sikerrel járt. Nem baj, Charity értékelte a szándékot.
— Elmondanám, de vannak, akik nem szeretnék ismét felemlegetni azt az incidenst — válaszolta, és körbetekintett a helyiségen. Xion és Keonhee egy kettébe tört tollasütőn vitatkoztak, mindenáron játszani akartak vele, Hwanwoong talált valami játékkonzolt, ami legnagyobb meglepetésére még működött, és azzal játszott max hangerőn, Seoho volt Xion és Keonhee közt a döntőbíró, mikor meghallotta, min veszekednek, Leedo pedig tovább nézegette a tárgyakat, semmi jelét nem adva, hogy különösebben izgatná a körülötte kialakult káosz.
— Mégis hogy akarnál egy, a nyelénél eltört tollasütővel játszani? — kérdezte Seoho Keonheetől, aki mindenáron azt hajtogatta, hogy márpedig lehet.
— Egyszerűen nem hajítod olyan magasra a labdát — magyarázta Keonhee.
— És hogy fogod meg, ember? Kifordul a kezedből! — érvelt tovább Seoho.
Raven csak lemondóan csóválta a fejét, és levéve cipőjét visszatért az ágy elrendezéséhez. Ha zavarta is a káosz, nem foglalkozott vele, mondván, elég nagyok. Majd lerendezik maguk közt, ha meg nem, kint öljék meg egymást. Ne bent vérezzenek össze mindent.
— Hogy bírod? — kérdezte halkan Charity, leülve a fiú mellé a takarókra.
— Őszintén? Néha kurva nehezen — válaszolta ugyanolyan hangszínnel, amilyennel a lány kérdezte, de a szeméből tisztán ki lehetett olvasni, bármennyire is van tele néha a hócipője a fiúkkal, a világ minden kincséért sem cserélné el őket. És Charity ezért csak tisztelni tudta.
Időközben elhalkult a vitazkozás, mert amint Keonhee megtalálta az ütőhöz tartozó, agyontépázott labdát, félrevonult, és a falat használva játszani kezdett. Egyedül Hwanwoong Nintendoja hallatszódott, de az is csak addig, míg az a gyenge elem le nem merült. Onnantól teljes csend, mert Keonhee rájött, Seohonak igaza volt, és a hengerszerű rúd mindig kicsúszott a kezéből. Így felhagyott a tollassal, és leülve Xion mellé a padlóra kő-papír-ollózni kezdtek.
— Nem is tudtam, hogy ilyen fiatal anyukád van — szólalt meg Leedo, kezében a bekeretezett coloradói fényképet tartva. Mindannyian felé fordultak, és amint Charityben tudatosultak a fiú szavai, felpattant. Hasonló dühöt érzett, mint amikor Seoho az édesanyjától kapott könyvet olvasta, ám ez másfajta düh volt. Akkor csak zavarta, hogy a fiú hozzányúlt valamihez, ami nem az övé, bár ezt nem tudhatta, most viszont, hogy konkrétan feljött az anyukája, mint téma, azt hitte, helyben széttépi Leedot.
Kikapta a kezéből a képet, és szorosan magához ölelte.
— Nincs hozzá jogod — felelte halkan.
— Itt volt, miért ne nézhetném meg? — kérdezett vissza a fiú szórakozottan.
— A könyvvel is ugyanezt tetted — szólt közbe Seoho. — Azt mondtad, nincs hozzá jogom, majd magaddal vitted, én pedig félbehagytam a mondat közepén.
— Pontosan _ helyeselt Leedo és zsebre dugta kezeit. — Szóval akkor mondd meg. Mihez van jogom? — kérdezte oldalra biccentett fejjel, ördögien mosolyogva.
Charity hátán végigfutott a hideg.
— Ehhez nincs — válaszolta még mindig színtelen hangon.
— supán egy megjegyzést tettem, erre így kiakadsz! — nevetett fel a fiú. — Nem mondhatom anyukádra, hogy fiatal és csinos?
— Nem — rázta a fejét Charity. — A magánéletemhez nincs jogod egészen addig, míg úgy nem döntök, beszélek róla. Pontosan úgy, ahogy nekem sincs jogom a tiédhez. És megkérlek, ha én nem kérdezősködöm, te se tedd.
A lány megfordult, és a táskájához guggolva berakta a képet. Ráhúzta a cipzárt, majd felegyenesedve a hat fiúra nézett.
— Különben is, csak volt anyukám. És ha most megbocsájtotok, kint felejtettem valamit a kocsiban — mondta, majd egy pillanat alatt átszelve a helyiséget az ajtóhoz lépett. Elfordította a kulcsot a zárban, és szinte azonnal kint is volt a friss levegőn. Mikor a csoporttársa felajánlotta, hogy Charity tárolja a garázsban a cuccait, másoltatott neki egy kulcsot, hogy szabadon akkor járhasson ide, mikor kedve tartja. A fiú nem igen használta a helyiséget az utóbbi időben, utoljára talán tavaly nyáron volt itt. Az, hogy ebben a pár napban ismét ide jön, a nullával egyenlő.
Kilépve a lány azonnal becsukta maga mögött az ajtót, és tett pár lépést. Távol akart kerülni a bejárattól, egy kis egyedüllétre vágyott. Pár perc, és már negy is vissza. Persze hazudott, hisz semmit nem felejtett a kocsiban, a kulcsot pedig a zárban hagyta. Azon a karikán van rajta a rezidencia kulcsa is, és ha okosak, kitalálják, hogy csak őket akarta lerázni. A másik lakásának kulcsait a táskája mélyére rejtette.
A városnak ezen részén több garázs is sorakozik egymás mellett, de a tulajdonosok vagy hétvégén, vagy havonta egyszer járnak ide. Ha autót nem is tartanak itt, olyan feleslegessé vált dolgokat igen, mint amiket Charity és a csoporttársa is tárol. A fiú garázsa a legutolsó volt, a lehető legtávolabb az úttól. Charity megkerülte az épületet, és hátát a falnak támasztva lecsúszott a fűre. A csillagos eget nézte, mely hosszú idő után ismét láttatni engedte magát. Január vége lévén a tavasz még messze jár, de a lány ennek az apróságnak is tudott örülni. Viszont bent felejtette a kabátját, így mostanra igencsak fázott. De nem adja meg Leedonak az örömöt, hogy visszamegy érte. Ha kell, egész éjszaka itt fog kint ülni, csak soha többet ne kelljen látnia azt a gonosz mosolyt a fiú arcán. Nem értette, miért lett ilyen, de nagyon kíváncsi a fiúk háttértörténetére. Arra is, milyen életük volt, mielőtt megismerték egymást, ahogy az is roppantmód érdekelte, mi volt náluk az a fordulópont, amitől átkapcsolt az agyuk, és azok lettek, akik. Talán Raven még el is mesélné, és Xion is szóra bírható, de Keonhee és Hwanwoong kételkedéssel állnának a dolgokhoz, Leedo és Seoho pedig egyenest kicsinálná a lányt, ha egy ilyen kérdéssel fordulna feléjük. Sejtése szerint ők szenvedhették el a legtöbb rosszat, és flegmaság, meg arrogancia mögé rejtik szomorúságukat és sebzettségüket. Persze ez nem jelenti, hogy a többiek nem szenvedtek volna, csak talán a két zakkantnál valami sokkal mélyebbre ment.
Mindenki máshogy éli ezt meg. Másképp reagálunk a minket ért atrocitásokra és traumákra, másként dolgozzuk fel a jó és rossz dolgokat. Nem vagyunk egyformák, és ez így van rendjén. Van, amit az egyik ember képtelen feldolgozni, míg a másiknak játszi könnyedséggel megy. És bár Charity még nem olyan tapasztalt, mint az apja, azt megtanulta, hogy senki sem születik rossznak. Nem azért gonosz, mert gonosz. Csak nagyon sokan összetévesztik a jóval, és azzal a boldogsággal, amit egész életükben kerestek.