INCOMPLETE

- 8. -

— Azt akarod mondani, hogy körözés alatt állunk? — meredt rá Raven. Mind a hatan elhűlve bámulták a lányt.
— Sajnos a rendőrség valami úton-módon megtudta, hogy nem vagytok a börtönben, és mindenáron kézre akar keríteni titeket — válaszolta Charity.
Amint a rádióban véget értek a külföldi hírek, és a hagyományos rendszer szerint ezzel be is fejeződött volna a híradó, egy közérdekű közlemény látott napvilágot. A szöuli rendőrfőkapitány ország-világ előtt bejelentette, hogy a város hat legkeresettebb bűnözője megszökött a börtönből, és bárki, aki látja, vagy használható információval képes szolgálni, azonnali hatállyal jelentkezzen. Aki pedig segít kézre keríteni őket, nagy összegű jutalomban részesül.
A lányban megfagyott a vér, amikor ezt hallotta. Úgy hitte, van még ideje, hogy az apja ezek szerint mégsem olyan ravasz, hogy rájöjjön, de úgy fest, nagyot tévedett. A dugó persze nem szűnt meg, hanem ha lehetett, még lassabban haladt, mint eddig, Charity pedig pattanásig feszült idegekkel ült a volán mögött. Fogalma sem volt, mire számítson az elkövetkezendő napokban. Vajon a nyomukban lesznek? Rájönnek, hol rejtőztek el, mióta lekerültek a radarról? A végén odáig jutott, hogy minden reménye abban van, hogy mire visszatér a garázsba, a hat fiút sértetlenül találja. Akármennyire is utálta a gondolatot, hogy velük dolgozzon, csak ők jelentették számára az új kezdetet, a tiszta lapot az életében, és ezt nem akarta ilyen könnyen feladni.
Mire nagy nehezen kikecmergett a dugóból, majdnem fél kilenc volt, a vacsora régen kihűlt, Charity idegei pedig a padlón voltak. Teljes gázzal haladt Szöul "kertjei alatt", hogy mielőbb a garázssorra érjen, és ne váljon valóra a félelme. Amikor leparkolt a szokott helyén, mindent a kocsiban hagyott, úgy rohant a búvóhelyük felé. Szinte feltépte az ajtót, és amikor a szeme hozzászokott a fényviszonyokhoz, és megpillantotta a hat fiút, kik kérdőn meredtek az irányába, szívéről mázsás súly hullott le.
Aztán a kérdések kereszttűzében beszámolt mindenről onnantól kezdve, hogy reggel elment; egyetlen apró részletet sem hagyva ki. A fiúk egymás szavába vágva kérdezgették, de Charity nem hagyta magát kizökkenteni. Elmesélte a délelőtti sikertelen tervét, hogy még öt órakor sem bukkant semmi nyomra, aztán bement a lakásához közeli étterembe, ahol kérdezgetett Mi-hyanról, az egyik áldozatról, de senki nem tudott semmit.
— Mintha egyszerűen felszívódott volna — tette hozzá a lány, majd rendületlenül folytatta történetét a dugón át a híradóig.
Szavai után döbbent csend állt be a piciny garázsban. Mind a hatan igyekeztek felfogni a hallottakat, és a maguk módján feldolgozni. Talán Leedo álma valóra válik, miszerint visszamehet a böribe, de Hwanwoongon látszott, legszívesebben elkerülné. Xion és Raven is az utóbbi tábort erősítette, amíg Seoho halálosan komolyan elgondolkodott, vajon tényleg érdemes lenne-e visszaülni, míg Keonhee inkább tartózkodott. Hosszú percekig egy betű nem kapott szárnyra, olyan csend volt, hogy simán hallani lehetne, ha valakinek leesik a vérnyomása. Végül Raven szólalt meg, hangot adva ezzel a többiek gondolatának is.
— És ha sikerül nekik? — kérdezte aztán Keonhee rémülten.
— Micsodát? Ekapni minket? Akkor barátom, vár rád a börtönélet, velem együtt — nevetett fel Leedo, és Seoho is eleresztett egy vigyort.
Ezt meghallva Hwanwoong Leedo felé dobta az első keze ügyébe kerülő tárgyat, ami jelen esetben egy pingponglabda volt. Nagyott koppant a fiú fején, Leedo még sokáig masszírozta a pontot, ahol célt talált a dobás.
— Ez rohadtul nem vicces! — fűzte még hozzá Hwanwoong.
— De mégis hogy? — kérdezte Raven leginkább saját magától. Ugyanis erre senki sem tudott választ adni.
— Csak és kizárólag arra tudok gondolni, hogy a bíró köpött be engem, mert rájött, kiket rejtenek az azonosító számok. És azért legyünk őszinték, Szöul szinte egész igazságszolgáltatása egy nagy kamu. Egy ember irányít mindent.
Szándékosan nem mondta ki, hogy az apja keze van a dologban, mert talán még Raven is megutálja, aki eddig a legsegítőkészebb volt vele kapcsolatban. És nem akarja elveszíteni ezt a lassan kiépülő bizalmat.
— És akkor most mit tegyünk? — nézett körbe kétségbeesetten Keonhee.
— Kénytelenek vagyunk elhúzni innen, amilyen gyorsan csak tudunk — felelte Charity, és feltápászkodott a kibelezett tévéről, ahova leült, míg elmeséli a fejleményeket. — Nem akarom, hogy itt találjanak minket.
— Hogyne, biztos azért, mert képtelen vagy elfogadni a tényt, hogy ennek ígyis-úgyis börtön lesz a vége — nevetett Leedo.
Ám Charity ezúttal nem foglalkozott vele. Túl sok minden történt a nap folyamán, ami kellően lefárasztotta agyilag, így elengedte a füle mellett a fiú mindennemű megjegyzését. Inkább azon kattogott, hogy vár még rá egy kör vezetés a város másik oldalára, a Han folyó egy rég elhagyatott raktárnegyedébe. Mikor még középiskolás volt, az akkori barátaival előszeretettel járták be hétvégenként a város legkülönbözőbb pontjait. Valahogy így találtak rá a negyedre, mely tágas és sűrűn elhelyezett épületeivel remek rejtekhelyet biztosított. Azóta ezek a barátok külföldre mentek továbbtanulni, és nem hallott felőlük semmit. Egyszóval remek lehetőségnek ígérkezett elbújni az egyik raktárban.
Miután mindent összeszedtek, és Charity kétszer is visszament ellenőrizni, nem-e hagytak ott semmit, a csomagtartóba tette a vacsorát, és Leedo puffogásától kísérve autóba szálltak. Ezúttal Charity nem vezetett olyan óvatosan, mint először, hanem igyekezett a kerülőutakon mihamarabb északra érni. Csak akkor fogja biztonságban érezni magát, ha végre bezárták maguk mögött a raktár ajtaját, és az összes nyomot eltűntették maguk után.
Persze az ember nem lehet elég alapos, és a legjobbakkal is megesik, hogy bizony kihagynak valamit. Ám az ilyenek csak akkor derülnek ki, mikor már túl késő.