INCOMPLETE

- 4. -

Raven nem így tervezte az életét. Bár, ha az utcán sétálva megkérdezel egy embert, hogyan képzelte el az életét, nagyjából ugyanazt a választ kapjuk. Raven terveiben mégsem szerepelt, hogy bűnözőnek áll, hogy öt lütyő fiú apja lesz, hogy börtönben kötnek ki, hogy kitagadja a családja. Ezeket egyik ember sem kívánja másnak sem, nemhogy magának. Most mégis itt van, öt veszekedő fiúval körülvéve, és azon gondolkodik, hol siklott ki minden ennyire.

A dohányzóasztalon heverő kulcsot bámulta, mióta Leedo volt olyan kedélyes, és visszaszolgáltatta, mielőtt gondol egyet, és elszökik. Jó, igazából Hwanwoong hatott rá, aki szinte könyörögve kérte, legalább beszéljék meg ezt az egészet.
— Egész életünkben ezt csináltuk — mondta az ajtó előtt, ami mögött Leedo gubbasztott, és annak a lakásnak a kulcsait nézegette, ahol szállást kaptak. Eleinte azt hitte, ugyanolyan lesz, mint a börtön, ahova kicsit több, mint egy évre bezárták őket. Aztán ahogy Charity egyre több látogatást tett, sőt, beszélgetett velük, már sokkal jobbá tette a helyet. Csak egy valami zavarta a fiút: a bezártság. Nem mehetett ki amikor akart, bár mostanában jobban tette, ha kerüli a feltűnést — ebben Charitynek igaza van. Ha nem akar visszamenni abba a koszfészekbe, muszáj lesz valamilyen szinten együttműködnie a lánnyal. De Leedo egyvalamit utált annál jobban, hogy megmondják neki, mit csináljon, az a csapatmunka. Nem bízott idegenekben, az öt fiúval is elég kemény évei voltak, nem fogja lerombolni az eddig jól felépített falait csak azért, mert egy jöttment joghallgató erre kéri.
Végül kinyitotta az ajtót, Hwanwoong tenyerébe nyomta a kulcsot, majd kiment a konyhába. Nemrég talált a kamra hátsó részében egy bontatlan üveg whiskyt, és most jónak látta megkóstolni. Nem is tudta, hogy Charity szokott inni.
— Azt mondtad, leszoksz a piáról — hallotta meg Raven hangját a háta mögül.
— Ha kijutunk a sittről — tette hozzá a fiú, majd letéve az üveget kézbe véve a poharát megfordult, és visszament a nappaliba.
— Kint vagyunk — szólt közbe Keonhee, aki akarva-akaratlanul kihallgatta ezt a pár mondatot. Ő sem örült neki, hogy Leedo ismét kézhez vette az alkoholt, de azt is el kell ismernie, talán jól döntött. Most az egyszer.
— Csak ideiglenesen — szúrta oda Leedo, majd a nappaliban lehuppant Seoho mellé a kanapéra. Belekortyolt az italba.
— Oké, mit tegyünk? — kérdezte Xion, miután nagy nehezen összeszedte öt társát. A megszokott helyükön gyűltek össze.
— Miért akarsz bármit tenni? — kérdezett vissza Seoho, aki abbahagyta barátja sérelmezését, amiért neki nem hozott az italból.
— Mert holnap reggelig el kell innen mennünk — mutatott rá a tényre a csapat legfiatalabb tagja.
Seoho flegmán legyintett.
— Csak blöfföl. Nem lesz képes elküldeni minket, ahhoz túlságosan bizonyítani akar.
— És? Mi nem azt akartuk egész életünkben? — pillantott rá Hwanwoong. — Bizonyítani.
— Az teljesen más — rázta a fejét Seoho, de a szemében másféle fény csillant. Társai nem tették szóvá.
— Nem tudom hogyan tovább, de azt elmondhatom, hogy nem sok kedvem van visszaülni abba a hulladékba — vallotta be Keonhee.
— Én sem — értett egyet Xion.
— Meg kell mondanom a tutit, ott fogunk kikötni, ha nem találunk ki valamit, de villámgyorsan — felelte Ravn. Társai felé fordultak. — Ez az első alkalom egész eddigi életünk során, hogy ha valahonnan kirúgnak, nem lesz hova mennünk. Ha reggel lelépünk, már nem tudunk elbújni egyik régi helyünkön sem, és a zsaruk azonnal visszavágnak a sittre. Vagy ami rosszabb, helyben kicsinálnak.
— Akkor mit tegyünk? — kérdezte ismét Xion. Leedo válasz helyett csak meghúzta a whiskyt, Seoho hátradőlve a plafont bámulta, Keonhee kézbe vette a Nintendo konzolt, amit még Leedo tett oda napokkal ezelőtt, és azóta sem folytatta a helyreállítását. Hwanwoong a combján dobolt, úgy meredt az asztallapra, Raven a tenyerébe temette az arcát, Xion pillantása pedig csak ide-oda cikázott társain. Várta a választ, hiába volt neki egy ötlete. Talán barátai szétszedik, ha meg meri említeni, de bekapcsolt a túlélő-üzemmód, és nem talált jobb megoldást. Éppen ezért szerette volna, ha valaki, nem számít ki, még Leedo is megfelel, mond egy sokkal jobb tervet. De igaza volt Ravennek. Ha innen el kell menniük, nem lesz másik hely, ahol meghúzhatják magukat. Életükben először kiszolgáltatottak lesznek, és nem támaszkodhatnak senkire sem, magukon kívül. Eddigi kapcsolataikat elvágták, amikor sittre kerültek, és nem hiszik, hogy ha felkeresnének akár csak egyet is, segíteni fog. Ahhoz már túl késő.
Mikor percek múltán sem kapott választ, Xion felállt, kézbe vette a kulcsot, és az előszoba felé indult.
_ Mit csinálsz? — kérdezte Hwanwoong. Raven azonnal felpattant, és társa mellett termett.
_ Megoldást keresek — vágta rá. Felkapta az egyik pár cipőjét, ami azóta nem volt használva, hogy Charity idehozta őket, és belebújt.
— Hova akarsz menni, te észlény? — kiáltott rá Leedo. Annyira bedühödött, hogy szinte két lépéssel kint volt Raven mellett.
Xion csak felegyenesedett, és farkasszemet nézett vele. Az évek alatt megtanult nem félni tőle, és érvényesíteni vele szemben az akaratát. Attól, hogy ő a legfiatalabb, még nem gyáva, és korántsem naiv. Az élet idejekorán kikupálta.
— Megoldom azt a problémát, amit ti képtelenek vagytok, mert nem láttok túl a nyafogáson és a pitiáner szarságaitokon — mondta halkan, de annál határozottabban. Akinek volt valaha bármi kétsége afelől, hogy nem tud megállni a sarkán, az most nagyot nézett. — Vissza akarsz menni abban a putriba? Menj! De én nem fogok ott megrohadni.
— Hiszel neki? — kérdezett vissza Leedo. Ha Xion be is vette Charity meséjét azt illetően, hogy nem mennek vissza a böribe, Leedo nem fogja. Ahhoz túl sokan és túl nagy dolgokat ígérgettek már neki.
— Valamiben hinni kell — vágta rá a fiú, majd végszó gyanánt magára kapta a kabátját, és a zárba illesztette a kulcsot. Nem hitte, hogy a maguk erejéből fognak kijutni ebből a lakásból, most mégis így történt. Xion elfordította a kulcsot, az ajtó kinyílt, és még mielőtt a társainak ideje lett volna elcsodálkozni, Xion már kint is volt a lépcsőházban.
Mire Raven elkapta, már kint járt az utcán, igaz, nem messze a nagykaputól. Hátulról megragadta a gallérját, és szembefordította magával.
— Most szépen visszajössz, és felnőttek módjára megbeszéljük ezt az egészet — sziszegte az arcába. Xion csak bólintott. Tudta, hogy Raven nem fogja engedni, hogy kilépjen a lakásból, azt viszont nem hitte, hogy ilyen messzire jut el anélkül, hogy elkapnák. Tervei szerint már a lépcsőházban visszarángatták volna. Egy kis pszichológia mindig beválik a társain, akár tudják, hogy Xion alkalmazott rajtuk egy-két trükköt, akár nem.
Visszaérve a lakásba Xion levetkőzött, majd ismét bezárva az ajtót a tenyerébe vette a kulcsot, és Raven kíséretében ismét a nappaliba mentek. Ott a tárgyat ledobta az asztalra, majd körbenézett a társaságon. Leedo töltött magának még egy pohárral, ezúttal pedig Seoho is vele ivott. A legfiatalabb csak szemforgatva reagálta le a látottakat, majd visszaült a dohányzóasztal elé a kispárnára. Ravn helyet foglalt a szokásos foteljában, Hwanwoong és Keonhee pedig csak kíváncsian figyelték Xiont. Amaz csak összefűzte maga előtt az ujjait, és várta, valaki szólaljon meg.
— Ilyet soha többet nem csinálunk — bökte ki Hwanwoong.
— Valakinek cselekednie kellett, baszki! — csattant fel Xion.
— Azzal, hogy instant a sittre vágatsz minket még azelőtt, hogy lenne egy épkézláb gondolatunk is? — vágott vissza Leedo.
— Úgy tudtam, minden vágyad visszamenni — húzta résnyire a szemét Xion.
— Az lehet. De nem így. Ha bevonulok, azt önként teszem — jelentette ki nagy vidáman, majd ismét kortyolt egyet a whiskyből. Az egész szobában átható piaszag terjengett.
— Önként? — pillantott rá féloldalasan Keonhee. — Mi a francért akarsz te annyira visszamenni? Mit adott neked az a hely?
— Legalább ott nem baszogatott senki — vont vállat a fiú.
— Itt sem baszogatnának, ha nem vennél mindent támadásnak — jegyezte meg Hwanwoong.
— Én veszek mindent támadásnak! — kiáltott fel, és letéve a poharát felpattant. Kiabálni kezdett Hwanwoonggal, aki persze visszakiabált, majd Seoho védelmébe vette Leedot, amit persze Keonhee nem nézett jó szemmel, a végére pedig Xion is beszállt a vitába. Öt hangtól zengett a nappali, Raven pedig már nem egyszer elgondolkozott azon, hogy itthagyja az egész bagázst. Persze soha nem tette meg, de a miértje már egy másik történet.
Mikor már kerek öt perce ment ez az egész huza-vona, és Ravn idegei a padlón voltak, vett egy mély levegőt, és teli torokból elkiáltotta magát:
— Mindenki bekussol!
Mintha elvágtak volna egy szalagot, egyszerre hallgatott el az öt fiú, és meredt Ravenre.
— Végre csönd — dőlt hátra megkönnyebbülten. — Most pedig maradjon is így egészen addig, amíg meg nem beszéljük ezt az egészet — felelte. Szép sorban mindenki visszaült a helyére, és amíg Leedo és Seoho kézbe vette a poharát, Raven kérdőre vonta Xiont.
— Szerettem volna, ha együtt Charityvel beszéljük meg ezt a dolgot — felelte a legfiatalabb.
— És mégis mit értél volna el vele? — torkollta le azonnal Leedo, de Raven egy gyilkos pillantással azonnal elhallgattatta, és mindenkit kussolásra kényszerített, míg Xionnal meg nem tárgyalják a dolgokat.
— Tény, nem tudom hol lakik, de még mindig jobb ötlet volt, mint tétlenül végignézni, hogy visszavisznek a sittre, még mielőtt bármit is tehettünk volna — magyarázta Xion. Raven csak bólintott, látszott rajta, hogy figyel. Igyekezett mindig, minden nyűgöt meghallgatni, de egy idő után beleunt a folytonosan ismétlődő Leedo-Seoho vitákba, melyek legtöbbször ugyanarról szóltak. És mindig valamelyik barátjukkal veszekedtek.
— Én is annak a híve vagyok, hogy közösen kell dűlőre jutnunk — válaszolta Raven. — Charity segített volna, ezt nem tagadom. Csak az a kérdés, milyen áron.
— Persze, megint én vagyok a hibás — motyogta Leedo, de azonnal elhallgatott. Inkább kiment a konyhába a harmadik pohár italáért.
— Charity sok mindent kockára tett azáltal, hogy kihozott minket — mondta Hwanwoong.
— Ezt nem tagadom — biccentett Raven.
— De akkor sem kellene feleslegesen ígérgetnie — szólt közbe Seoho. Felfordítva letette az asztalra a poharat, ami azt jelenti, hogy nem kér többet. Ellenben Leedo már a harmadikat itta, és látszott rajta, nagyon fontolgatja a negyediket is. Hogy ezt megelőzzék, és megismétlődjön az, ami két éve, inkább eltették az üveget egy olyan helyre, ahol a fiú nem találja meg. Vagyis nagyon reménykedtek benne.
— Oké, te nem hiszel neki. Én viszont szeretnék — mondta Xion. — Nem azért, mert tudom, betartja amit ígér. Hanem mert ő az egyetlen, aki tett is valamit azért, hogy kapjunk egy második esélyt. Eddig mindenki első látásra elkönyvelt minket, de Charity úgy gondolta, kijár nekünk egy újabb lehetőség.
— Úgy, hogy a játékszerei vagyunk? — kérdezte Seoho.
Xion felkönyökölt az asztalra, úgy pillantott végig a társain.
— Gondoljatok bele. Egészen eddig mi rángattuk dróton az embereket. Talán ez a büntetésünk.
Ezt meghallva Leedo felnevetett. Soha nem hitt a fiatal szavaiban, ezt a vallási, vagy spirituális szarságot meg pláne nem veszi be.
— Most tényleg be akarod mesélni, hogy a fagyi visszanyal? — pillantott rá még mindig nevetve.
— Nem hallottál még a karmáról? — kérdezett vissza Xion.
— Bullshit az egész — felelte Leedo, de Xion nem állt le vele vitázni. Ezúttal nem. Reggel Charity a védelmébe vette, ezzel bevállalva Leedo haragját, viszont Xion nagyon tisztelte ezért. És megfogadta magában, hogy valahogy meghálálja neki.
— Oké, akkor mi legyen? — tárta szét a karját Raven. — Abban megegyeztünk, hogy nem megyünk innen el, mert nincs hova. Tehát muszáj lesz valahogy megbeszélni a dolgokat Charityvel is.
— És igen, itt és most Leedo volt a hibás — mondta Hwanwoong. Az említett csak a szemét forgatta.
— Tudjuk, hogy hirtelen haragú vagy, de azért visszavehetnél belőle egy kicsit — helyeselt Keonhee. — Legalább csak néha, hogy Charity ne kapjon sikítófrászt, akárhányszor szóba áll veled.
— Nem fogunk sérelmezni, de tényleg te szúrtad el — szállt be Raven. — Elhordhatsz minket mindennek, aminek csak akarsz, de kérlek, Charityt kíméld meg. Ő nem ezt érdemli.
Leedo nem szólt semmit, csak a pohara pereme fölül figyelte társait, akik nem változtattak az álláspontjukon. Talán még egy kicsit Seoho is az ő pártjukat fogta. Mikor látta, hogy nem megy semmire, öten vannak egy ellen, sóhajtva letette a poharát, és megadóan legyintett.
— Legyen. Holnap első dolgom lesz bocsánatot kérni tőle — felelte flegmán.
— Nem erre gondoltam — dőlt előre Ravn. — Szerintem Charity nem arra vár, hogy hirtelen megadjuk magunkat az akaratának. Nem várja el a bocsánatkérést.
— Akkor? — pislogott Xion.
— Mutassuk meg neki, hogy mit veszít, ha kirúg innen minket — folytatta Seoho aki egyből levágta, mire céloz a legidősebb. Raven biccentett.
— Hasznosak vagyunk neki, és ő is nekünk — vette vissza a szót. — Kössünk vele alkut. Segítünk megoldani a gyilkosságokat, cserébe pedig nem dug vissza minket a sittre.
— Ez jó, de ne feledd, attól, mert nem megyünk vissza abba a mocsadékba, nem jelenti, hogy nem vagyunk a rendőrség bögyében — kontrázott Keonhee.
— Akkor legyen ez az első pont: rendes szabadlábra helyeztetés. Említett egy embert, akinek az apja zsaru, simán megkérjük, intézze el nekünk.
— Benne vagyok — bólogatott Hwanwoong, és mindenki egyetértett Raven ötletével.
Megegyeztek, hogy megvárják Charityt, ki ha minden igaz, másnap reggel meg is érkezik (legalábbis így gondolták), és felajánlják neki az üzletet. Ha van egy csöpp esze, belemegy. És akkor mindenki jól jár.