Vihar előtti hullámok

21 ~ Always On My Mind [Pet Shop Boys]

Jackson mellett ültem a taxi hátsó ülésén, miközben az ablakon a gyorsasági versenyt játszó esőcseppeket figyeltem. Amíg azon töprengtem, hogy melyik fog hamarabb leérni, gondolataim egy szempillantás alatt átterelődtek valami egészen másra.

Én azokért a pillanatokért élek, amikor a mosolyt lehetetlenség levakarni az arcomról.

Egyszerre utáltam és imádtam, hogy ezt a fajta örömöt csak és kizárólag ő volt képes kiváltani belőlem. Utáltam, amiért haragudni akartam rá, mégsem voltam képes. Utáltam, hogy imádtam. De imádtam, hogy ő is pontosan így imádott engem.

Nem tagadom, hogy rengeteget gondolkodtam azon, hogy elfogadjam-e a meghívását. Nem szerettem volna naiv lenni, és elég hamar felismertem, hogy ezzel a jeggyel szerette volna jóvátenni mindazt, amit a téli szünetben elszúrt. Mégis, a tény, hogy ennyi kihagyás után egy nyilvános eseményen kívánt velem találkozni, megdobogtatta a szívemet annyira, amennyire nem szabadott volna.

Azt a pólót azon az ominózus napon természetesen az ő hergeléséből vettem fel, máskülönben eszem ágába sem jutott volna. Az aláírásokat még apukám gyűjtötte össze, ha jól sejtem, több évtizednyi munkája benne van. Régen jártunk is meccsre, mert anyám kifejezetten rajongott a Rangersért, azonban az ő hiányával ezek az alkalmak is egyre ritkábbak lettek, míg nem teljesen megszűntek.

Egy erősebb pillanatomban kibontottam a leveleket, amiket apa adott nekem még a születésnapomon. Nyilvánvalóan a nagyszüleim által írt sorok is könnyeket csikartak ki belőlem, a legjobban viszont akkor sírtam, amikor anya írásának lezárását olvastam, amiben azt ecsetelte, mennyire várja, hogy tizennyolc év múlva együtt olvassuk vissza ezt a levelet. Nos, ehhez képest még csak egy nyavalyás üzenetet sem volt képes küldeni nekem.

A csarnokhoz érkezve hamar megcsapott a nosztalgia szele, sorra úsztak be az emlékképek a még hármasban eltöltött időkről. Aztán a taxi megállt, én pedig érzékeltem ugyan, mégis tovább néztem ki az esőfelhők és felhőkarcolók borította tájra.

Csupán akkor vettem észre magamat és azt, hogy bennem teljesen megállt az idő, amikor Jack kinyitotta nekem az ajtót. Megráztam a fejem, ezzel is kiábrándulva az elmélkedésemből, majd nem is gondolkodva elfogadtam Jack segítséget nyújtó kezét és kiszálltam a járműből. Még azt sem hallottam, mennyit fizetett.

– Hagyd csak – legyintett szabad kezével, mintha csak olvasott volna a gondolataimban. Természetesen ki szerettem volna fizetni a fuvar felét.

– Honnan... – kezdtem bele, aztán rájöttem, hogy ő maga Jackson Blake, ő csak tudja és kész. Mondjuk, amennyire ismer, el is várom tőle, de azért ennyi idő után mégis furcsa volt, hogy valaki érti az agyam működését és szavak nélkül megfejti, mi jár a fejemben.

– Most már szerintem leveheted a napszemüvegedet – javasolta miután elgurult a taxi és olyan gyorsan engedte el a kezemet, mintha soha meg se fogta volna.

Miért csinálta ezt velem? Aztán elgondolkodtam ezen, és rájöttem, hogy jobb ez így. A végén még azt hiszi, hogy vesz nekem egy jegyet és meg van bocsátva minden és újra az övé vagyok.

A tömeg hatalmas volt, egyenesen hömpölygött a kapuk felé, és minden elismerés a jegykezelőké, akik által elképesztően gördülékenyen ment az egész.

– Miért nem a VIP-ba szól a jegy? – kérdeztem komolysággal a hangomban, de reméltem, hogy érti az iróniát és érzi, hogy ezzel egy kicsit oldani szerettem volna a hangulatot.

– Oda kérték volna a neveinket. Nem szerettem volna kellemetlen helyzetbe kerülni – felelte diplomatikusan, mire elhúztam a számat. Kétségtelen, hogy azt, hogy erre a jegyre igent vagy nemet mondok, a jegy megvételekor még nem tudhatta. Mert még ő sem tudta megjósolni, hogyan fogok hozzáállni a dologhoz.