A Végzet Akarata 2. Mikor még a csillagok is miénk voltak

Remélem jól vagy mostmár...

Haza értünk és fogtam Atit, tudtam, hogy ezt most mindenki fel fogja kapni szóval meg kéne probálni elsikálni ami rohadt nehéz lesz.

-Most mi lesz vele?-Kérdezte Desh.
-Semmi, nem tudok ezzel semmit kezdeni.-Feleltem neki, Ati pedig kissé kábult állapotban ült a kanapén.
-Szegény...-Mondta Lara és nézett lesajnálóan Atira.
-Hát ez sajnos ezzel jár...-Feleltem neki.
-Szerintem örüljünk, hogy él egyáltalán.-Mondta lehangoltan Desh.
-Najó ez azért kicsit túlzás.-Szóltam rá.

Sóhajtottam csak egyet és letérdeltem Ati elé majd megfogtam a kezét.
-Jól leszek?-Kérdezte kicsit félve.
-Perszee, csak kell egy kis idő.-Simogattam meg sápadt arcát.
-De mennyi?-Itt már kicsit stresszesebb volt érezhetően.
-Ati nem tudom... Én sem tudhatok mindent...-Halkultam el teljesen a végére.
-Igen tudom.-Csak ennyit mondott, bár láttam rajta, hogy gondolatok ezre szeli át az agyát, nem mondtam semmit hiszen most így a helyes. Úgy sem tudnék neki mindenre választ adni. Ha tudnék most nem itt tartanánk...

Eltelt pár óra, Lara és Desh elmentek mi pedig ketten maradtunk, Ati még mindig sápadtas volt, de kezdett vissza térni a színe már. Rossz őt így látni és tudni, hogy nem nagyon tehetek érte semmit.
Csak miért?
Miért pont velünk történik ez?
Hisz annyi más emberrel történhetne... De pont velünk...
Talán így helyes...
Talán azért kapjuk ezt mert túl kiváncsiak voltunk mindketten...
Ő nem ezt érdemelné...
Inkább ne is kezdtünk volna bele.
Szeretem őt, és féltem, hogy valami nagyobb baja lesz.