Egy hét veled

15.

Charles Leclerc

Hétfő délután kitakarítottam a lakásomat padlótól plafonig, tekintve, h kedden érkezik Rose. Mindent rendbe raktam, de még anyukám fodrászszalonjába is elmentem, aki megigazította a már valóban fodrászért kiáltó hajzuhatagomat. A végeredménnyel elégedett voltam, így nagyon szépen megköszöntem édesanyámnak a fáradozását. Beszélgettünk még egy jó darabig, majd utamra engedett. Jobban mondva megkért, h kerítsem fel az öcsémet, akiről azóta nem hallott, h átjött hozzám. Nem rémlett, h mondott volna bármit is arról, h menne valahova, így egyenesen a lakásához mentem. Tudtam a társasház bejáratához való kódot, így beütöttem, majd felszaladtam a lépcsőn és a kulcsomat előhalászva kinyitottam a bejárati ajtót. Megtaláltam Arthurt. Fehér ingben és fekete alsónadrágban feküdt kiterülve a kanapéján az igazak álmát aludva. Odaléptem hozzá, majd lökdösni kezdtem a vállát és a nevén szólogattam. Kábán nyitotta ki a szemét, majd mivel a fény vakította, így hunyorogni kezdett.

-Charles? -kérdezte kómásan.

-Csáó Arthur! -vigyorogtam rá, mire megdörzsölte arcát a tenyerével.

-Helló! -dünnyögte. -Mi járatban? Miért keltettél fel?

-Anya küldött, h nézzek utánad. Kissé aggódott, szóval kérlek hívd fel, ha már teljesen felébredtél, vagy írj neki.

-Persze, meglesz. -mondta, majd nehezen felült velem szemben.

-Miért vagy ennyire ki? -kérdeztem.

-Tegnap... Carlaval voltam. Miután elmentem tőled felvettem őt és bulizni voltunk. Sok volt a pia. -nyögte, majd már inkább a fejét fogta.

-Ez mindent megmagyaráz. Még azt is, h miért vagy alsónadrágban. -dünnyögtem szemforgatva, majd leültem a kanapéra, de éreztem, h hozzámért valami. -Ez mi? -vettem ki a hátam mögül, de már meg is bántam. -Fúj, dobd ki. -vágtam az öcsémhez.

Egy használt óvszer volt, így első dolgom volt kezet mosni.

-Ejj, bocsi, de este tényleg nem voltam magamnál. Carla vezetett haza, én nem tudtam volna. -dobta ki az említett dolgot.

-Legalább védekeztetek. -mondtam, majd megborzongtam a tudattól, h Arthur óvszerét fogtam a kezemben, ami lévén, h már használta, így csupa sperma volt. -Hol van most Carla?

-Nem tudom, de feltehetőleg volt valami dolga, különben biztosan nem hagyott volna magamra. -gondolkodott, majd rám szegezte a tekintetét. -Rose ott szokott hagyni szex után?

-Csak az első pár alkalommal, mostanság nem. -feleltem, ezzel pedig már el is felejtettem az óvszeres incidenst. -Holnap érkezik, vele megyek a Ferraris gálára.

-Bizonyára várod már. -pillantott rám miközben beindította a kávéfőzőt.

-Szükségem van arra a nőre. -jelentettem ki.

Rose Martini

Ahogy a repülőgép egyre közelebb került a leszálláshoz, annál idegesebb lettem. Nem a leszállástól, hanem attól, h egyre közelebb kerültem ahhoz, h lássam a monacoi pilótát. Azóta egyetlen egy üzenetet sem váltottunk, h elköszöntem tőle SMS-ben. Féltem a vele való találkozástól és kissé tartottam tőle, h megharagúdott rám. Bár őszintén szólva talán könnyebb lenne, ha csak szexelni akarna velem, akkor nem őrölném magam rajta. Így viszont tudom, h kedvel és ezt viszonzom is, de sosem tenném ki Charlest annak, ami velem jár. Inkább az én szívem törjön, mint az övé. Az útlevél ellenőrzésen nem siettem előre, így majdnem negyven percembe tellett, mire sorra kerültem, de egyáltalán nem bántam. Lassan lépkedtem az előtér felé a bőröndömet magam után húzva, majd nagyot sóhajtottam mielőtt kiléptem a fotocellás ajtón. Látni akartam, de közben taszított ez az egész szituáció. A tekintetem körbejárattam az előtéren, amikor is megakadt a tekintetem a fekete pulóvert és szürke melegítőt viselő Charles Leclercen. Engem nézett, én pedig nem néztem el. Nem akartam, de nem tudtam ellent állni a késztetésnek, h a kék szempárt nézhessem. Azért alaposabban is megfigyeltem az arcát. Pár napos borosta borította az arcát, ami kellő sármmal ruházta fel őt, akinek arcán idegesség jele sem látszott. Lehengerlően festett, mint mindig. Odaértem hozzá, ő pedig egy pillanatra ölelésbe vont, amivel elárulta magát, mert ölelése esetlen volt. Hiába érintett már meg annyiszor, de érintése pulcsin keresztül is felperzselte a bőrömet.

-Szia Rose! -mosolygott.

-Hali, monacoi herceg! -csúszott ki a számon, de már vissza is szívtam volna.

Kínosnak éreztem, de a monacoi ajkai még szélesebb mosolyra húzódtak.

-Csinos vagy! -dicsért meg miközben átvette tőlem a bőröndömet. -Milyen volt az utad? Rendben volt minden?

-Köszönöm! -eresztettem meg én is egy kis mosolyt. -Remek volt az utam, minden perce kellemes volt. Tetszett.

-Örömmel hallom. -biccentett. -21-én egy magángéppel utazunk majd vissza Olaszországba, remélem az is tetszeni fog.

-Sokat vártál rám? -tereltem inkább.

-Nem sokat, harmincöt percet. -vont vállat, majd a parkolóba kiérve előhalászta a zsebéből a kocsikulcsát és megállt egy matt szürke alapon piros, illetve fehér színnel csíkozott Ferrarinál, ami a monacoi zászlót szimbolizálta. Az ablakok mögött, viszonylag kicsiben helyet kapott a tizenhatos szám, ami gondolom a rajtszáma lehetett. -Mi az? -kérdezte.

-Semmi, csak... Ez az autó meseszép. -feleltem zavartan. -Nem merek hozzáérni, félek, h koszos lesz. -kitört belőle a nevetés, majd miután behelyezte a csomagomat a csomagtartóba odalépett hozzám és egy határozott mozdulattal felnyitotta az ajtót.

-Köszöni a bókot. -nevetett még mindig. -Csak tessék! -nyújtotta ki a kezét, amit elfogadtam, ő pedig besegített a Ferrariba. -Egyébként pedig ne butáskodj, semmi baja nem lesz attól, h hozzáérsz. -ült be a volán mögé, majd kimanőverezett a parkolóból és az útra rátérve besorolt a többi autó közé.

Bár jómagam nem tudok vezetni, de az tetszett, ahogy ő csinálja. Olyan, mintha semmilyen tényező nem akadályozná őt. Nevetnem kellett, mert csak ekkor tudatosult bennem, h ez a munkája. Egy pillanatra felém fordult és kérdőn nézett rám.

-Tetszik, ahogy vezetsz. -néztem rá. -Aztán rájöttem, h ez a munkád.

-Köszi. -mosolygott. -Bár még én is tudok csinálni egy-két olyan parkolást, h rossz ránézni. -nevetett. -Tudsz vezetni? Van jogsid?

-Ha lenne, akkor nem járnék taxival. -húztam el a számat, de ennyi.

Beállt közénk a csend. Kissé zavaró volt, de legalább megtudtam csodálni Charles hazáját, amire olyan büszke. A szemem csak úgy káprázott a látványtól, mert szerintem még sosem jártam ennyire szép helyen, ami Monte-Carlohoz hasonlítható. Charles leengedte a tetőt, így a már melegebb szél belekapott a hajamba. Bekanyarodtunk egy utcába, majd egy másikba, később pedig Charles megnyomta a kaputávirányítót és felállt a bejáróra. Egy társas ház állt az udvarban, ahova nemsokkal később begurult. Nem volt látványban eltérő a többi épülettől az utcában, átlagosnak mondható volt. Beparkolt Charles a fedett garázsba, majd kipattant és megkerülve az autóját engem is kisegített.

Kivette a bőröndömet is, majd elindultunk az ajtó felé, amit kóddal nyitott és három szintet lépcsőztünk, mire elértük azt a szintet, ahol Charles lakása is volt. Kulcsán egyetlen egyet fordított, majd a kilincset lenyomva nyitotta ki az ajtót és maga elé engedett. Beléptem és első dolgom volt levenni a cipőmet, majd kissé idegesen topogtam egyhelyben a monacoira várva.

Bemutatta nekem a takaros lakását, ami számomra pozitív csalódásnak számított. Nem volt benne semmi fényűző a serlegeit, díjait kivéve. Örültem, amiért a visszafogottságát tükrözte, így kevésbé éreztem kellemetlennek a szituációt.

-Ez lesz a te szobád. -nyitott be a vendégszobájába, aminek hangulata tetszett.

-Külön alszunk? -kérdeztem, mire nem várt reakciót véltem rajta felfedezni.

-Csak, ha kegyed nem ellenzi. -sütötte le a szemét.

Zavart volt és utáltam, h ez tetszett.

-Majd meglátjuk. -biccentettem. -Tetszik a szoba! -tereltem ismét.

-Érezd magad otthon, ha bármire szükséged van, akkor csak szólj! -mondta, majd már éppen kiindult volna a szobából, de az ajtóban megtorpant és visszafordult hozzám. -H vagy?

-Jól vagyok. -feleltem azonnal.

-És igazából?

-Szarul. -javítottam ki az előző válaszomat, ő pedig egy biccentéssel nyugtázta és elhagyta a helyiséget.

Charles Leclerc túlságosan is tisztában van azzal, h mit csinál és miért. Ez tetszik, de jelen helyzetben utálom ezért.