Egy hét veled

22.

Rose Martini

A napjaim egésze szinte folyamatos izgatottsággal tellettek, hiszen napi többször csekkoltam az E-mailjeimet. Az izgatottságom azonban teljesen elfogyott és a keserűség váltotta fel, hiszen szinte minden egyes nap kaptam E-mailt a cégektől, h elutasították-e jelentkezésemet. Charlesszal pár naponta találkoztam, aki nélkül nem tudnék olyan nagyon sokáig megélni, hiszen nem fogadták el a jelentkezéseimet. Charles még akkor is kifizetett, ha nem feküdtünk le egymással és őszintén az esetek többségében nem is történt szexuális érintkezés köztünk. Gyakran vitt el étterembe, h ebédeljünk vagy vacsorázzunk együtt, többször sétáltunk a városban és bizony ez az embereknek fel is tűnt. Pláne, h itt vagyunk Maranelloban, ahol minden, de minden a Ferrariról és Charlesról, illetve Carlosról szól. Rengetegen felismerik a monacoi pilótát az utcán vagy az éttermekben és kérnek tőle fényképet, esetleg aláírást. Rengeteg kép készült rólunk, jó formán tele van velünk az internet, de lévén, h egyáltalán nem vagyok híres -ez esetben szerencsére. -, így az emberek nem tudják, h ki is lehetek én. Charlest nem zavarja viszont ez a jelenség, pláne, h igazából nem is vagyunk együtt, de igazából fogalmam sincs, h mi van közöttünk. Nem tudom, h Charles mit szeretne...

Megkaptam az elutasítást az utolsó helyről is, ekkor pedig pityeregni kezdtem. Leroskadtam a kanapémra és azon tűnődtem, h mi lesz így velem? Nem kaptam sehol sem munkát, mert nincsen végzettségem vagy tapasztalatom. Az egyetlen lehetőségem már tényleg az, h segítséget kérek Charlestól, aki azóta sem említette a Ferraris munkát. Tudom, h, ha megkérném, akkor elintézné, de még is úgy érzem, h nekünk nem lenne szabad egy helyen dolgoznunk. Utáltam ezt az egész helyzetet és végtelenül kínosnak érezném, ha megkéne erre kérjem. A könnyeim már a nyakamon folytak végig egészen a fehér spegettipántos croptopomig, ami elitta őket.

Két kopogás, majd nyílik az ajtó, ismerős hang üti meg a fülemet.

-Szia!

Ez nem volt megbeszélve, fogalmam sem volt róla, h Charles miért van itt. Test is társult a hanghoz, én pedig csak még jobban sírtam, mire odasietett hozzám.

-Semmi baj! Itt vagyok, oké? Minden rendben lesz. -nyugtatott, majd leült mellém, én pedig kínomban az ölelésébe burkolóztam, fejemet a mellkasába fúrtam.

Könnyeim átitatták a felsőjét, de ezzel nem törődtem, csupán jól esett, h valaki törődik velem és próbál megnyugtatni. Lágyan simogatta a hátamat, ami valamilyen szinten hatásos volt, a nyugodt hangjáról nem is beszélve.

-Mi történt veled? -kérdezte tapintatosan, amikor már befejeztem a sírást.

Szemei az arcomat pásztázták, mintha előbb juthatna válaszhoz.

-Elutasítottak. -motyogtam és keservesen sóhajtottam.

-Ki utasított el? -próbálkozott tovább. -Mi történt?

-Mindenki. -hajtottam újra a homlokomat a felsőtestének. -Sehova nem fogadták el a jelentkezésemet. -motyogtam.

-A munkáltatók? -kérdezte, majd kissé eltolt magától és állam alá nyúlva megemelte azt.

-Igen. -motyogtam, de inkább próbáltam kerülni a tekintetét. -Végzettség és a tapasztalat hiányával indokolták. -mondtam és ajkaim megint lefelé kezdtek görbülni, miközben valahol tetszett, ahogy Charles az államat szorítsa.

Charles Leclerc

Nem nézett a szemembe, pedig örültem volna, ha így tesz. Ujjaim nem túl erősen szorították az állát, így láthattam könnyektől áztatott arcát, vörösre sírt szemét és az ismét sírásra görbülő száját. Annyira sajnáltam őt és belül engem is elkeserített, h nem kapott munkát. Így viszont már csak egy lehetőség maradt.

-Beszervezlek a Ferrarihoz. -néztem bele zöld szemeibe, amik abban a pillanatban már az arcomra fókuszáltak. -Feltéve, ha te is szeretnéd.

Nagyot nyelt, de közben továbbra is engem figyelt.

-Legyen. -felelte, én pedig elengedtem őt és kezemet a combomra ejtettem.

-Megpróbálok neked minél közelebbi kezdést intézni. A fizetésből bőven meg fogsz tudni élni és... -elharaptam a mondatot, ami fel is tűnt az olasz nőnek.

-És? -kérdezte.

-Semmi. Nincs és. -mondtam és próbáltam magamat nem elárulni.

-Mivel köszönhetném ezt meg neked? Annyit segítettél már nekem, h kevésnek érezném, ha csak annyit mondanék, h „Köszönöm".

-Nekem az elég köszönet, h továbbra is találkozol velem. -mosolyogtam, majd tekintetem a szájára terelődött.

Lassan közelítettem ajkaihoz, amikor is valami belső hang megálljt parancsolt nekem. Nem csókolhatom meg, ez az egyetlen szabálya van Rose-nak, de én még ezt is megszegném... Nem tudom azonban, h ez még él-e, hiszen már nem a szexből él, sőt épp most beszéltük meg, h szerzek neki munkát, ami nem mellesleg még több találkozással jár majd, hiszen tartalomgyártás is a szerepkörbe tartozik, így pedig elkerülhetetlen lesz, h találkozzon velem a gyárban, vagy, ha a főnökség úgy kívánja akkor a versenyeken. Elhúzódtam tőle, majd felpattantam a kanapéról.

-Bocsánat, mennem kell! -szabadkoztam és az ajtó felé igyekeztem, ő pedig utánam jött.

-Már is? -arcán enyhe csalódottságot véltem felfedezni.

-Indul a gépem nemsokára. Igazából a reptérről jöttem, mert tegnap Miamiban voltam versenyen, most pedig megyek haza. -hadartam és a cipőmet felvéve elköszöntem tőle. -Találkozunk legközelebb. Viszlát Rose!

Talán hagyta volna, h megcsókoljam, de már nem fog kiderülni, amit több, mint valószínű, h nem is olyan sok idő múlva meg fogok bánni. Igazság szerint a járat, amivel hazarepülök Monacoba csak este indul, de úgy éreztem, h most el kell menjek. Nem lettem volna képes tovább maradni Rose lakásán, anélkül, h megcsókolnám vagy lefeküdnék vele, már pedig most egyiket sem éreztem volna helyesnek. Pláne, h neki még fogalma sincs róla, h nem csak szimplán egy helyen fogunk dolgozni, hanem együtt is. Ezt pedig szerintem nem is fogom neki elmondani, majd a gyárban megtudja. Félő lenne, h akkor talán még sem vállalná, pedig én nagyon szeretném, h összejöjjön neki a munka.

A repülő már majdnem landolt, amikor kinéztem az ablakon és a következő szavakat suttogtam az ablakon kitekintve.

-És csak még többet láthatlak. -így akartam befejezni azt az elharapott mondatomat.

Egyszerűen megőrülök ettől a nőtől.