Smile. (Zarry mpreg)

~18~

Eltelt két hét, március lett. Nem mintha olyan nagy jelentőséggel bírna Bradfordban a tavasz első hónapja, mert ugyanolyan gusztustalanul felhős, és vizes volt minden, mint azelőtt, de legalább a természet már feléledt, a nap is egyre gyakrabban sütött, és az sem utolsó szempont, hogy egyre később sötétedett. A napjaim hirtelen besűrűsödtek, elfoglalt lettem. Több, mint két hete kezdtem a gyakornoki állást a szalonban, mindennap kettő után érkeztem, és nyolc után távoztam. Fárasztó, de bírható, ráadásul imádtam ott dolgozni. Ian meg a többiek kibaszott rendesek voltak velem. Nem úgy tekintettek rám, mint egy alkalmazottra vagy egy béna gyakornokra, akit csak napok óta ismernek, ehelyett azonnal befogadtak, a haverjuk lettem. Mint egy családtag, olyan voltam én. Egész délután dőlt belőlünk a hülyeség, nevettünk, és sztorizgattunk a munka mellett. Saját asztalom volt, Darren, és Ian között a sarokban, amit úgy dekorálhattam, ahogy én akartam. Sokszor elképedve nézegették a rajzaim, dícsérték, segítséget kértek tőlem, Ian a negyedik napomon beállított maga mellé,és azt mondta:
-Még két hét, és emberre fogsz rajzolni, nem ezekre a szarokra-biccentett az asztalán lévő disznóbőrre. Egy nagyobb rajzom volt rajta, amit tetoválóvéppel ütöttem rá. Igazi tűvel! -Tarsd nyitva a szemed, és koncentrálj!-én meg koncentráltam. Két órán át, amíg a tetkó elkészült. Felszívtam magam, elhittem, hogy jobban is mehet, mert igen is tudtam, hogy mehet jobban, én ezt akarom csinálni! És, ha ezt meg tudom csinálni, akár a matek jegyeimet feltornázhatom, sőt még sikeres érettségit is tehetek majd. Persze, ez a jövő zenéje volt, addig is kihasználtam Harry segítségét, aki minden erejével azon dolgozott, hogy valahogy az érdeklődésemet fentartva belém verje a másodfokú egyenletek megoldó képletét. Az összes elismerésem az övé, amiért Rooney mellett ilyen nagy türelemmel próbált meg korrepetálni. Nagyszerű tanárnak bizonyult, csak én voltam szar alany a tanításhoz. Most, hogy több időt töltöttünk együtt, a matekra nem heti két nap akadt, hanem vagy hét. Hét napból hetet nála voltam, a melóból nem haza, hanem egyenesen hozzá mentem, sokszor ő jött értem vagy Rooney-val, vagy egyedül. A szüleimet kissé zavarta, amiért nem tartózkodtam otthon, és nem beszéltem velük. De, a múltkori kis balhé után apámmal nem várhatták el tőlem, hogy úgy teszek majd, mintha semmi sem történt volna. A gyakornoki állásról sem beszéltem nekik, pedig anyám kérdezte nem is egyszer, és bevallom kicsit bűntudatot éreztem, amiért vele sem beszéltem, de tudtam, hogy bármit is mondanék neki, leadná a drótot apámnak. Doniya-nak említettem egy telefonbeszélgetés során, hogy amúgy melózom az iskola mellett, aztán ennyi, Safaa meg még túl kicsi, és számára érdektelen vagyok, úgyhogy az én családom ennyiben ki is merült. Viszont az kibaszott jól esett, amikor Anne, Harry édesanyja, valamint nevelőapja őszinte érdeklődéssel kérdezgettek felőlem. Furcsa volt, hogy két felnőtt nem úgy vélekedik rólam, mint egy hülye gyerekről, még tanácsokat is adtak a karrieremhez, nem mellesleg minden este szívélyesen fogadtak az otthonukban, és úgy kezeltek, mintha én is családtag lennék.
-Na, még egyet, és esküszöm békén hagylak!-nógatott a mellettem törökülésben helyet foglaló göndör hajú fiú. Combjain a spirál füzete, ujjai között egy kék tollat forgatott, miközben kedvesen mosolygott le rám. Nyöszörögve kaptak fel egy párnát, és szorítottam az arcomra. Hallottam Harry halk nevetését.
-Nem lehetne, hogy abbahagyjuk? Inkább aludnék-morogtam, hangon tompán hangzott.
Tudtam, hogy Harry grimaszol, felhúzta át orrát.
-Te soha nem alszol éjfélnél előbb, és holnap dolgozatod lesz, amire tudtommal nem tanultál semmit.
-De igen-vitatkoztam ostoba módon, pedig felesleges lett volna neki hazudnom. -Megtanítottál nekem mindent.
Újabb nevetés, imádtam, ahogyan nevet.
-De hát csak fél oldalt olvastam fel, meg két képletet magyaráztam el!-szólt hihetetlenkedve, aztán éreztem, hogy a párna lekerül az arcomról. Mosolygott. Azzal a csodálatos mosolyával nézett le rám, a gödröcskéi talán még mélyebben voltak, zöld szemei körül nevetőráncok futottak körbe. Göndör haja az arcába lógott. Most nem csatolta fel, vagy kötött a fejére bandanát, így olyan angyalinak látszott. Illett hozzá.
-Az pontosan kettővel, és fél oldallal több, mint amit én tudok-feleltem, miközben felnyúltam, és játékosan megböktem az orrát. Felnevettem, amikor grimaszolva a mellkasomra csapott. Elkaptam a karját, és lehúztam magamhoz. Kicsit fészkelődött, lábait összegubancolta az enyémekkel, így feküdtünk keresztben az ágyán, egy félig összegyűrt matekfüzettel közöttünk.
-Nem akarom, hogy megbukj. Le kell érettségizned-szólt aggodalmakat, tenyerét meztelen mellkasomra fektette. Vajon érezte, hogy a szívem majd' ki akar esni a helyéről?
-Nem fogok megbukni-oldalra fordítottam a fejem, ajkait a homlokát súrolták. -Van már két kettesem, és ha ez is az lesz bőven jó vagyok, Potts engedni fogja, hogy érettségizzek anélkül, hogy megbuktatna.
-Remélem-karolt át, arcát a mellkasomba fúrta. -Ölelj már meg-kérte tompa hangján. Nevetve öleltem át, arcomat a hajába tehettem, és csak feküdtünk. Mint minden este, egymás karjaiban feküdtünk, miközben beszélgettünk. Sosem fogytunk ki a szóból, mintha nem lenne elég időnk arra, hogy megosszunk minden lényegesen lényegtelen dolgot egymással. Harry sokszor volt hallgatag, ha szóba került az elmúlt két év, olyankor eltereltem a témát, és inkább másról kérdeztem. Annyit viszont elárult, hogy anno azért költöztek el a szomszédból, mert az édesanyját kirúgták a munkahelyéről, és a város másik felén kapott új állást. Elárulta, hogy ő maga pedig otthon tanult, mert nem akart új iskolát kezdeni, és azt sem akarta, hogy mindenki őt cikizze amiért tizenhat évesen teherbe esett. Egyedül maradt, mert Louis nem vállalta fel őket, aztán csak annyit mondott, hogy Rooney egy éves múlt, amikor a másik apja találkozni akart vele. És ennyi. Többet nem mondott, én meg nem kérdeztem, így is nagyon felzaklathattam, mert aznap bezárkózott a fürdőbe sírni.
-Kérsz?-nyújtotta felém a színes müzlis tálat. Kint ültünk az erkélyen, én cigiztem lábamat az asztalra téve fel, mg Harry csendesen eszegette azt az undorító cukormentes, bánatos granoláját, amihez mandulatejet öntött. Amúgy szerinte is tök undorító volt, de elmondása szerint ideje egészségesebben étkeznie, főleg éjfél tájt. Mindig olyankor éhezett meg, én meg addig úgysem aludtam el ameddig ő nem.
-Tudod, hogy nem szeretem-ráztam meg a fejem, aztán ránéztem.-És, úgy látszik te sem-elnevettem magam.-Miért nem eszel valami sokkal..hm, mondjuk ehetőbbet?
-Ez is ehető!-tiltakozott. Láttam, ahogy szinte erőszakosan nyeli le a falatot, erősen küzdve a hányingerrel.-Finom, és egészséges.
-Aha. De, általában ami egészséges az nem finom-fintorogtam. Harry lehajtotta a fejét, ajkait mosolyba húzódtak.
-Ez igaz-sóhajtotta, aztán félretéve a tálat felállt, és leült mellém. -Amikor Rooney-val voltam várandós, mindig babot ettem pirítossal, tudod azt a paradicsomosabb faját a közértből, amit mindig anyukád vett nekünk reggelire.
Bólintottam. Utáltam azt a babot, furcsa állaga volt, de rajtam kívül az egész családom ettem.-Nagyon sokat felszedtem, és sokszor bűntudatot érzek. Szemöldökeim a plafonig szaladtak.
-Miért? Mert valami normálisat eszel, olyat amit szeretsz, és élvezel?
-Sokszor igen.
-Hát te hülye vagy-szaladt ki a számon, de azonnal megbántam. Szomorúan mosolygott fejét lehajtva. Sóhajtva érintettem meg csupasz térdét.-Szerintem csodásan nézel ki.
Mert tényleg így gondoltam.
-Zayn..-láttam, hogy elpirul.
-Nem. Tényleg csodásan nézel ki, és fogalmam sincs miért vannak ilyen ostoba gondolataid-igazából volt néhány tippem, de nem akartam sem őt, sem pedig magamat felidegesíteni. Inkább átöleltem őt, és hagytam, hogy az ölembe fészkelje magát.