Smile. (Zarry mpreg)

~2~

Harry-vel tíz éves korunkig szomszédok voltunk. Az a tipikus szomszédi kapcsolatunk volt a másik családjával, mint amiket a filmekben lehet látni. Hétvégente egymásnál ebédeltünk, esetleg az anyukáink meghívták a másikat vacsorára, így pedig rengeteget voltunk együtt a sráccal. Harry mindig csendes volt. Általában én voltam az és mai napig is vagyok, aki rengeteget beszél. Én beszéltem, ő hallgatott és egyáltalán nem tűnt úgy, hogy ez őt zavarja. Viszont annak ellenére, hogy nem sokat beszélt, Niall és én is imádtuk a társaságát. Aranyos volt, jó szívű és bármilyen furcsán hangzott az ölélése mindig is gyógyított, hogyha szarul éreztem magam. Legalábbis a tíz éves énem így gondolta, amikor még úgy gondoltam, hogy minden olyan mesés és tökéletes. Tehát Harry aranyos barát volt, mindent tudtam róla, ő is rólam, és a barátságunk olyan megszakíthatatlan dolognak tűnt a mi, és anyukáink szemében is. Tisztán emlékszem, hogy akárhányszor nálunk aludt mindig átkellet őt ölelnem és megígérnem neki, hogy másnap az iskolában mellette fogok ülni, és nem hagyom, hogy a nagyok bántsák őt. Nos, én sosem hagytam.
Hogy hányszor ültem én az általános iskolai igazgatóm irodájában verekedés miatt és hallgattam, a kirúgásomról szőtt terveit.. Niallt sem engedtem, hogy bántsák a rózsaszín ruhái miatt, és persze Harryt sem hagytam a csendessége miatt. A barátaim voltak és úgy is gondoltam, hogy azok maradnak örökre. Niall megmaradt..de Harry nem.
Hetedikes korunkban, Harry nevelő apukája Rob egy jól fizető állást kapott az egyik belvárosi irodában, emiatt pedig a város legtávolabbi, másik felére kellett költözniük. Emlékszem, hogy sokat sírtam, amiért Harry elment és mindig vártam, hogy meglátogasson. De két nyár elteltével sosem láttam őt, sőt, egyszer sem futottunk vele össze a városban. Mintha csak eltűnt volna a föld színéről.
Miután kijártuk az álatánost alap volt, hogy egy gimnáziumot választunk Niallel. Első éves korunkban szedtük fel Shawn-t, akit már az első óráról, az első nap kicsaptak, mert ő vicces dolognak gondolta beledobálni a rágóját az osztályfönökünk ijesztően vörös hajába. Ők nem tartották annyira viccesnek, mint mi hárman, akik könnyezve nevettek a történések kibeszélése után az udvaron.
Egy hetet járhattunk iskolába, amikor bejelentették, új diákot kapunk. Az új diák pedig csodás göndör hajjal, csillogó zöld szemekkel belépett történelem órára én pedig azt hittem menten lefordulok a székről, amikor megláttam őt. Csak némán helyet foglalt a hátam mögött lévő padban, egy apró mosolyt küldve felém miután tanár a rövid bemutatkozás után elküldte őt leülni valahová. Óra végig nem szólt és én sem, hiszen nem sikerült felfognom a dolgokat. De a tudat, hogy annyi év után ismét itt van és mögöttem ül kissé nyugtalanított. Mármint az a fajta nyugtalanság járt át, amikor tudod, hogy ismered őt...de mégsem, mert egy csomó dolgot kihagytatok egymás életéből. Félig idegen, félig ismerős.
Szünetben azonnal megkerestem őt, miután úgy kirohant az osztályból. Az ebédlőben ült egy üres asztalnál, kezében valamiféle veres kötetett tartott és szokása szerint ijedten bámult körbe-körbe a zajos ebédlőben. Én pedig azonnal mellé telepedtem, ahelyett, hogy kérdezgetni kezdtem volna, vagy faggatni őt..egyszerűen csak ültünk egymással szemben és bámultuk a másikat. Minden héten, minden egyes nap mellette ültem, végül Shawn is asztalt váltott és így immáron négyen birtokoltuk az ablak melletti asztalt. Harry sosem zavartatta magát, csak olvasott néha-néha felnevetett egy-egy barom poénunkon,de amúgy egy csendes megfigyelő volt ez pedig egyáltalán nem zavart. Legalább velünk volt.
Kiderült, hogy Rob és Anne, az édesanyja elváltak, így a közelbe költöztek. Néhány utcányira tőlünk nem olyan messze, de nem is olyan közel. De legalább megtudtam őt látogatni, és minden egyes szombat délután vele lehettem.
Harry és én ismét elválaszthatatlanok lettünk. Mindent együtt csináltunk. Együtt ettünk, egymás mellett ültünk ha olyan óra volt, együtt mentünk haza, és együtt is sétáltunk minden késő este. Mert minden késő este kötelező volt a séta, én pedig magasról leszartam, hogy anya kiabált velem, amiért állandóan lekéstem a vacsorát és iskola időben este tíz órakor értem haza. Nem érdekelt, mert újra visszakaptam a legjobb barátom, akit én is, és a barátaim is imádnak.
De aztán kicsivel később ismét elvesztettük őt.
Louis Tomlinson három évvel volt idősebb, mint mi. Amikor mi kis pisis gólyák voltunk ő már végzős. És nem is akármilyen végzős..
A kékszemű, hangos srácot az iskola legnagyobb nőcsábászaként tartották számon. Ez a jelző elég szép is lenne, ha Tomlinson nem lenne olyan meleg, mint a kályha. Mindenki oda volt érte. Érte és Liam Payneért. Payne, Louisval ellentétben egészen csendes gyerek volt, viszont ő is elég keményen oda tudott szólni az őt zavaró dolgokért. Niall mindig is oda volt érte, emlékszem, amikor minden szerdán hetedik óra után becsúsztatott egy rózsaszín lapra írt szerelmes levelet a fiú szekrényének résein. Ez a szerelem egy oldali volt, ugyanis Payne-nek akkor negyedik éve volt már egy barátnője, aki nem a mi sulinkba járt, hanem valami puccos, elit gimnáziumba, ahol hibának számított ha a nadrágod nem volt az élére vasalva. Szegény Niall, teljesen összetört.
Észrevettem minden pillantást, amit Harry és Louis váltottak ebéd szünetben. Louis kacsingatott, kétértelmű megjegyzéseket tett, Harry pedig állandóan elpirult. Akkor még nem igazán foglalkoztam ezzel. Hadd csinálják, gondoltam, Harry úgyis rájön majd, hogy nincs értelme ennek az egésznek.
Aha, persze.
December elején Harry többé már nem ült a mi asztalunkhoz. Többet nem bandázott velünk, és az esti sétáinkat is kihagyta. Csak köszönt, de aztán már is rohant Tomlinsonhoz, aki úgy ültette az ölébe ebédszünetekben, mint ahogy azokat a pompomlány ribancokat szokás. Harry nem vette észre, amit mi. Nem vette észre, hogy Louis érzelmei, tettei nem tiszták. Csupán a testét akarta, semmi mást.
Szilveszter előtt Harry felhívott. Azt kérte, hogy menjünk el vele Louis bulijába, amit a fiú rendez otthon, mivel a szülei nincsenek otthon úgyhogy szabad a pálya.
Nem akartam belemenni.
Hiába voltam mégcsak ostoba tizenhat évesnek titulált kölyök, azért még sem voltam teljesen ostoba. Most vagy egyedül hagyom Harry-t és tanul majd a hibájából, vagy elkísérem és vigyázok rá?
Louis nem figyelne rá. Pontosan ki is volt neki?! A barátja? Egy haver? Fogalmam sem volt, csak azt tudtam, hogy nem akarom, hogy az a seggfej bántsa őt.
Így hát Szilveszter este mind a négyen  egy részeg állatoktól hemzsegő házban találtuk magunkat, ahol már a levegő páratartalmától is belehetett volna rúgni.
Aznap nem ittam. Niall amúgy sem iszik ismeretlen helyen, Shawn meg a napokban bekapott valami vírust, amitől percenként rohant ki az udvarra hányni. Figyelni akartam Harryre, óvni őt, és azonnal mellette lenni, ha esetleg leégetné magát.
Csak akartam.
Mert ahogy a buli elkezdődött ő lelépett a menőkkel, minket pedig otthagyott punnyadni a nappali kanapéján, miközben olcsó gyümölcslevet kortyolgattunk. Elvesztettem őt. És hiába kerestem őt éjfélkor nem találtam.
Az utolsó emlékem róla, hogy nevetve követi Louis-t az emeletre és egy pillantásra sem méltatja a barátait, akik őt várták, hogy végre hazaindulhassunk.
Talán hibát követtem el, amiért nem mentem utána. Mert akkor megakadályozhattam volna élete legnagyobb baklövésében.

Négy hónap múlva, a tizenhat éves Harry Styles, hatalmas pocakkal távozott az iskolánkból.
Az utolsó emlékem róla egy könnyes tekintet egy szomorú mosoly, és ahogyan a kezemet szorongatva azt kéri ne haragudjak rá. Aztán elengedte a kezem, kisétált az iskola kapuján és többé nem láttam őt.