~Egy évvel később...
Az elmúlt egy évem nagyon mozgalmas volt. Valamilyen szinten számoltam vele, de a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ennyire megváltozik az életem, és én magam is. Minden téren.
Miután Emmával elbúcsúztunk a parkolóban, én később haza mentem a szüleimhez. Kihasználtunk minden egyes napot, amit együtt tölthettünk. Kirándultunk, fagyiztunk, eljártunk vacsorázni, vagy csak sétálni a Margit-szigetre. Elolvastunk minden egyes létező fórumot, hogy mégis mire számítsak az új iskolában. Mire lehet szükségem. Be is szereztem egy csomó mindent, amit a szüleim postai úton küldenek majd utánam szépen sorjában.
Az instagram fiókomat is szépen megtisztogattam, és Dominik mentessé tettem. Azt a képet is eltüntettem onnan, amit Emma osztott posztként tett közzé. Nem akartam, hogy akárcsak egy kis jele is legyen annak, hogy nekünk közünk volt egymáshoz. A külvilágnak nem maradt bizonyíték róla, de én nem tudtam ennyire könnyen elfelejteni az együtt töltött időt, és őt sem. Hiába próbáltam mindig másra figyelni, lefoglalni magamat. Egy ideig pontig persze működött, de aztán valahogy mindig újra eszembe jutott. Sokszor vettem a kezembe a telefont, hogy elolvassam az üzeneteit, de végül egyszer sem tettem meg. Mindig meg tudtam állni. Bármennyire is nehezemre esett nem tudni, hogy mi van vele, hol van, mit visel. Hiányzott. Kegyetlenül. Aztán beugrott, hogy miért nincs már mellettem. Ettől egy kicsit mindig észhez tértem, de sajnos nem elegendő ideig.
Augusztus végén, hárman keltünk útra anyuékkal. Így volt a leglogikusabb, és legegyszerűbb minél több ruhámat oda szállítani első körben. Mindhárom repjegyet úgy vettem, hogy a lehető legnagyobb csomagot vihessük fel a gépre. Természetesen így sem volt elég, de nem baj, hiszen majd szépen sorjában jönni fognak utánam a csomagok.
Elfoglaltam tehát a koleszt. A szüleimnek is tetszett, biztattak, tényleg mindenben mellettem álltak. Segítettek berendezkedni, elmentünk vásárolni, kávéztunk, várost néztünk. Kicsit már vártam, hogy itt hagyjanak. Hogy végre tényleg egyedül lehessek. Vártam az új iskolát, a szobatársamat, az új embereket, és élményeket. Ők pedig, mindig vissza rántották a gondolataimat. Ha rájuk néztem, mindig eszembe jutott Dominik, és Emma. Nem akartam velük törődni, rájuk gondolni. Magamra akartam koncentrálni. Arra, hogy jól legyek. És tudtam, hogy jól leszek. Itt volt az ideje annak, hogy önző legyek, és csak az érdekeljen, ami velem van, velem lesz.
Megismerkedtem a szobatársammal, aki egy végtelenül aranyos, kedves lány, Miranda. Már az első pillanattól kezdve megtaláltuk a közös hangot. Sokat beszélgettünk. Bemutatott a barátainak, akik nem mellesleg a csoporttársaink is voltak. Igyekeztem magamat adni, őszintének lenni. És bevált. Megszerettük egymást elég hamar, sőt, sikerült a bizalmamba férkőzniük elég hamar. Igaz, hogy nem ismertük egymást régóta, nem voltam közös élményeink, múltunk, de egyáltalán nem bántam, és ők sem. Nem éreztették velem, hogy új vagyok közöttük, inkább segítettek, hogy minél hamarabb fel tudjam venni az ottani ritmust mint a tanulásban, és az életvitelben is. Miranda sokat járt edzeni személyi edzővel. Nagyon hasonlított Emmára testalkatilag, és tulajdonságaiban is. Talán emiatt is sikerült ennyire hamar a szívembe fogadni őt. Elkezdtem eljárni vele én magam is. Tartottam az étrendet, órákra jártam, edzeni, tanultam a könyvtárban, vagy a szobánkban, futni jártunk, és elég sokat csavarogni is. Szépen lassan beállt a napi rutinom. Az iskola egyáltalán nem volt nehéz, sőt. Csak úgy ettem a professzorok szavait. Minden percét imádtam, hiszen azt tanulhatom, amit szeretek. Amivel foglalkozni szeretnék, ha már nem az iskolapadot koptatom majd.
Anyuékkal heti egyszer beszéltem mindig, sok volt a tanulnivaló, az edzések, a teendőim, és így lelkileg is egyszerűbb volt. Akárhányszor láttam őket, fejben újra Magyarországon voltam, abban a bizonyos két hétben. És nagyon nem akartam ott lenni. Nem akartam rá gondolni sem. Csak hát, valamiről mindig eszembe jutott.
