Nagyon szépen kigondoltam, hogy egyenesen a szobámba megyek, meg sem állok a szüleimmel beszélgetni, majd később is rá érek. Aha, szép gondolat volt, szuper kis tervnek indult, csak füstbe ment.
-Kislányom, felhívtam Zsanettet, és elhívtam őket is holnap- avat be anya.
-Szuper- húzom hamis mosolyra a számat. Nem elég, hogy Dominikot is hívták, most már az egész család is jönni fog. Beszarás.
-Mondtam én, hogy örülni fog neki- néz anya apára, aki csak mosolyogva bólogat neki válaszul. Apa talán jobban ismer engem, és hallotta az iróniát a hangomban. Talán.
-Most megyek a szobámba- jelentem ki, és el is indulok oda. Út közben a telefonom hangosan jelzi számomra, hogy sms-em érkezett.
-Biztos, hogy Dominik az!- gondolom magamban, de azért elő veszem, hogy rá tudjak nézni.
Az sms egy idegen számról érkezett, de ahogy elolvastam, azonnal tudtam, hogy ki írta.
"Ezek szerint nem hiányzom túlságosan..."
A szoba forogni kezdett velem, úgy éreztem magam, mintha a lelkem ki akarna szállni a testemből. Az erőm olyan gyorsasággal hagyott el, hogy észre se vettem, hogy a lábaim már nem bírnak tartani. Csak arra eszméltem, hogy ülök a földön, a telefonom óriásit koppanva esett le mellém, a szívem majd kiugrik a helyéről, nem kapok levegőt.
-Rea!- ront be a szobámba először apa, utána azonnal pedig anya is. Lassítva látom minden mozdulatukat.-Rea! Kislányom! Jól vagy?- guggol le elém apa, és az arcomat a kezébe veszi.
-Emma- nyögöm ki szaggatottan, és azonnal elkap a sírás.
Utoljára egy éve sírtam ilyen keservesen. Elő jött minden rossz emlékem. A félelem átjárta az egész lelkem, a testem.
-Valami történt Emmával?- kérdi apa idegesen. Anya velem együtt sír, de apa próbál higgadt maradni.
-Hívd Emmát, azonnal!- kiabál anya apával, mivel én nem válaszoltam, csak ültem, és sírtam. Annyira fájt minden. A szívem nem akart normális tempóban verni, láttam a felsőmön keresztül milyen sebesen dobog.
-Emma!- szól bele apa idegesen a telefonba.- Nem tudom, egyszer csak óriási puffanást hallottunk, rohantunk be a szobájába, ült a földön, maga elé bámulva, telefonja leesve, nem reagál semmire, csak sír- hadarja apa a telefonba.
-Csak Emma- sikerül kiejtenem két levegővétel között ezt a két szót.
-Azt mondja most, hogy csak te- közvetít apa a telefonba.- Rendben van, köszönöm drágám- teszi le, majd újra felém fordul.- Rea, valaki bántott?- csak megráztam a fejem sírás közben.
-A telefonja- jut anya eszébe hirtelen, és gyorsan hozzá nyúl, de nem jár vele sikerrel, mert az esés következtében kikapcsolt.
-Rea, nyugodj meg, és mond el, hogy mi történt?- próbál apa is nyugodt maradni, de látszik rajta, hogy nagyon ijedt.
-Apa- szipogom.
-Mond csak, kislányom- ölel magához szorosan.
-Apa, nagyon rosszul vagyok- sírom a vállába.
-Mi fáj?- simogatja a hajam.
-Minden- sóhajtom.
-Eni, rettentő gyorsan ver a gyerek szíve- közli apa anyával.
-Hívjak mentőt?- guggol anya is mellénk, és simogatni kezdi a hátamat.
Nem tudok válaszolni, csak sírni. Egyszerűen nem értem, hogy mit vétettem én, hogy ezt érdemeltem. Talán túl gyenge jellem vagyok, olyan, akire mindig rá talál majd egy bántalmazó, egy nárcisztikus ember, hogy tovább rugdosson mindig egy mélyebb gödörbe? Honnan tudta meg a számomat? És honnan tud Dominikról? A pánik már olyan szinten eluralkodott rajtam, hogy alig voltam észen, mire Emma óriási lendülettel belibbent a szobámba. Kikapta anya kezéből a telefonomat, majd lehámozta a gyenge kezeimet apáról, és gyorsan elkapott, mielőtt a földre zuhantam volna. Én talán nem érdemlek boldogságot? Miért nem érezhetem jól magam huzamosabb ideig? Ez lenne a sorsom? Félelemben élni?!
