Elég gázos szitu, amikor apukád rajta kap csókolózni egy olyan sráccal, aki amúgy nem a barátod, sőt semmi sincs köztetek igazából. Én azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld abban a pillanatban, ahogyan rá lépek. Sajnos nem nyílt meg, és nem is rántott semmilyen földöntúli dolog magával, így szembe kellett néznem apával, és az ölelő kezeivel.
-Annyira hiányoztál, kislányom!- borul a nyakamba, és szorosan átölel engem. Úgy viselkedik, mintha legalább egy éve nem látott volna. Na mindegy is.
-Te is nekem- nyögöm ki nagy nehezen.
Talán apa nem akar Dominik előtt balhézni, vagy nem mer előtte számon kérni. Mondjuk ezerszer könnyebb lenne a focista nélkül megmagyarázni a dolgokat.
-Dominik, milyen volt az út?- fognak kezet egymással. Apán továbbra sem látszik egy szemernyi idegesség sem. Inkább boldog. Mi a fene?
-Zökkenőmentes volt, nem volt tömeg, se dugó- csacsog a focista. Menj már haza Istenem!
-És a kirándulás?-érdeklődik apa tovább.
-Jó volt apa- próbálom lezárni ezt a beszélgetést minél hamarabb.
-Jó, neked az volt, kislányom- néz rám.- De Dominik verzióját nem ismerem, és erdekel- néz vissza a focistára, majd a fejéhez kap.- Úristen! Mennyire udvariatlan vagyok, menjünk inkább be a házba, és beszélgessünk ott- mutat az ajtó irányába.
-Nem apa- ellenkezem.- Dominik is siet haza a családjához.
-Ami azt illeti...-kezdene bele.
-Mondom siet haza a családjához- ismétlem meg magam , hiszen nem esett le neki, hogy nekem eszem ágában sincs őt behívni.
-Rea!- szól rám apa.- Ne legyél ilyen, Dominik biztos megszomjazott, lehet éhes is, gyertek csak be, na gyerünk- tapsol apa kettőt, majd elindul az ajtó felé. Találj ki valamit gyorsan, Rea!
-Csak utánad!- enged maga elé a focista udvariasan.
-Ahj!- morgok egyet, és idegesen bevonulok apa után a házba.
Egyszerűen nem tudtam kimatekozni, hogy mi lesz a következő lépés, apa miért ilyen boldog, Dominik miért nyomul ennyire, és én mit fogok mondani a szüleimnek, ha rá kérdeznek, hogy miért voltam egy híres focista szájában, amikor apa ránk talált.
-Üljetek le gyerekek- mutat apa mosolyogva az étkező asztalra.
-Sziasztok!- üdvözöl minket anya óriási mosollyal az arcán.
-Jó napot!- mosolyog rá vissza Dominik, majd elfoglalja a széket, én pedig miután megöleltem anyukámat is, követtem Dominik példáját és én is helyet foglaltam. Vártam az ítéletet.
-Meséljetek, milyen volt a kirándulás?- érdeklődik anya, miután letett elénk egy-egy pohár hideg limonádét.
-Jó- próbálkozom most is a rövid verzióval, hátha.
-Bővebben?- néznek a szüleim a focistára, abban bízva, hogy ő talán jobban megnyílik előttük, mint én. Nos, ők bíznak ebben, én pedig reménykedem, hogy mégsem teszi.
-Igazából, ami azt illeti- néz rám egy pillanatra.- Nagyon jó volt- zárja ő is rövidre.
-Nem értem, miért nem beszél egyik sem?- suttogja anya apának.
-Mikor történt mindez?- hagyja apa figyelmen kívül anyát, és csap a dolgok közepébe. Nem ússzuk meg.
-Micsoda?- teszem a hülyét.
