Dominikkal együtt sétáltam be a szüleink, és Emmáék után a közeli étterembe. Ők már elfoglaltak egy nagyobb asztalt, és az étlapot nézegették. Néztem őket, és elöntötte a testemet a nyugalom, a szeretet. A szüleim, és Emma a mindenem. Ha ők boldogok, akkor én is az vagyok. És ahogy rájuk nézek, látom, hogy azok. Dominikra nézek, és be kell vallanom magamnak, hogy már ő is közéjük tartozik. Fontos lett számomra, bármennyire is féltem/félek tőle. Egy új érzés kapott el vele kapcsolatban. Eddig kételkedtem benne, aztán megbíztam, most pedig reménykedem. Megengedhetem én ezt magamnak? Van egyáltalán esélyem arra, hogy reménykedni merjek? Hű, de elcseszett ez.
-Üljünk le- húz az asztal felé, miközben rám mosolyog. Még mindig látom rajta, hogy frusztrált, vagy valami bántja.
-Jól vagy?- kérdezem gyorsan, még mielőtt oda érünk a többiekhez.
-Ezt nekem kéne tőled kérdeznem.
-De most én kérdeztem tőled- vonom meg a vállaimat.
-Kicsit ideges vagyok még, de amúgy jól vagyok- avat be az érzéseibe, mire hirtelen megállok, így persze ő is, hiszen fogja a kezem.
-Miért aggódsz értem ennyire?- húzom óriási vigyorra a számat.
-Nem aggódom- tagadja.
-Aha- bólogatok, majd elindulok újra a szülők felé.
-Komolyan nem- győzköd.
-Persze, elhiszem- forgatom meg a szemeimet mosolyogva.
-Ne örülj ennyire- szól rám.
Inkább nem válaszolok, ugyanis oda értünk a többiekhez, akik azonnal elkezdtek minket faggatni, hogy mi tartott ilyen sokáig. Dominik rám hagyta a dolgot, hátha el szeretném mondani, de nem akartam. Legalább is Dominik szülei, és André előtt nem.
-Össze futottam egy régi ismerőssel, váltottunk pár szót, aztán jöttünk is- zárom le a dolgot ennyivel. Emma azonnal felkapja a fejét a régi ismerős szóra, de nem firtatja, ahogyan a szüleim sem a dolgot. Talán mindegyikük fejében megfordult Noel, de valószínű bíznak abban, hogy nem róla beszéltem.
Miután mi is kiválasztottuk az ételeket, és italokat, a pincér elsietett, hogy a többiek után mi magunk is megkapjuk minél hamarabb.
Szokás szerint lazacot ettem, ami brutálisan finom volt. Nem tudom miért volt más az íze, valószínűleg más fűszereket használnak, de igazán ízletes volt. Mindneki meg volt elégedve az étellel, sőt a szüleink meg is beszélték, hogy újra eljönnek majd ide együtt is. Tudom, hogy eddig is jóban voltak egymással, de nem igazán szoktak közös programokat szervezni. Ha össze futottak valahol, vagy jöttek értünk egymáshoz, mindig váltottak pár szót, de ez a hirtelen barátkozás nagyon érdekes lett számomra.
-Észre vetted, hogy a szüleink barátkozni kezdtek?- súgom oda a mellettem éppen instagramozó Dominiknak.
-Mert abban bíznak, hogy együtt maradunk- feleli rám sem nézve.
-Ez a te hibád, fogalmam sincs, hogy fogod nekik megmagyarázni, hogy nincs köztünk semmi- vetem oda neki a dolgot.
-Szóval nincs köztünk semmi?- néz rám hirtelen.
-Miért, van?- húzom fel a szemöldökömet kíváncsian a válaszára. Én feldobtam a labdát, már csak az a kérdés, hogy Dominik lecsapja-e.
-Igazából ezen még nem gondolkoztam- szegezi újra a tekintetét a telefonjára.-Mármint, hogy hogyan fogom a szüleimnek beadni, hogy mégsem jött össze kettőnk között a dolog. Talán nem mondok semmit, majd ha legközelebb haza jövök, közlöm velük, hogy nem működött a távolság miatt- gondolkozik hangosan, azonban nagyon vigyázva arra, hogy más ne hallja mit mond.
