A Nyár Margójára - Második Felvonás

Visszatérés: Első

Deja vu.

Ez az érzés fogott el, ahogy újra az Inezék felhajtóján félig álló kocsiban ültem. A tükörbe nézve megigazítottam a még mindig idétlenül rózsaszín napszemüvegemet és stresszevés híján felbontottam valami Kindert, amit még szóbeli érettségi környékén vettem leárazottan. Már vagy hatot megehettem belőle egyszerre, mire végre elhatároztam magamban, hogy készen állok visszatérni, nincs apelláta, muszáj kiszállnom. Még egyszer, utoljára megkérdeztem magamtól, hogy tényleg nem akarok-e kitolatni a főútra, visszamenni haza, bezárkózni a szobámba és örökké otthon maradni, de ahogy a még mindig drágaságos és egyetlen Kertész Zoárd mondta, muszáj volt szembenéznem a múlttal és jövőt formálni belőle, ha nem akartam volna, hogy örökké kísértsen.

Még mindig olyan egy bölcs legjobb barátom van.

Az egy évvel ezelőtti állapotokhoz ijesztően hasonlóan helyezkedtem el még jobban az autó ülésében, mégis valami megváltozott: semmi Kicsicsillag, semmi Szabin, de őket kárpótolta az én szeretett Lexus ES 250-em és az aznap pont féléves jogsim. Miután nagynehezen kinyitottam a kaput, újra elindítottam a motort és kicsit még mindig küszködve, de begurultam a bokrokkal teleültetett udvarba. És ekkor csapott meg igazán, hogy újra Újbercelen voltam. 

És, hogy mit is kerestem újra Bercelen?

Először is, pénzt. Úgy voltam vele, hogy ha egyáltalán valamilyen csoda folytán lennék olyan szerencsés, és felvennének óvónőképzőbe, valamiből csak el kellett látnom magam. Ez a nyár pedig tökéletesnek számított arra, hogy megszedjem magam. 

A második okot magam se tudom. Talán üldöztem a múlt nyarat? Vagy kerestem a választ az eseményekre? Fogalmam sincs. 

A lényeg, hogy újabban instabil talpakon, de az udvar felhajtóján álltam Kicsicsillag mögött, Lexinek dőlve, arra várva, hogy valaki előjöjjön. Szinte vártam, hogy a szürke ház fészeréből előjöjjön Szabin, vagy kiintegessen a konyhaablakon Inez, viszont ez pont nem történt meg. A legtöbb hülyeség ekkor kezdett eszembe jutni, mégis igyekeztem őket elég kevés sikerrel elhessegetni: jobb híján felszívódtak, vagy roppant kreatívan elnyelte őket a felfújhatós medencéjük, vagy neadjisten körözte őket a rendőrség és disszidáltak Mexikóba, Szabinból José Luis, Inezből meg María Esmeralda lett...

A badarságok előtti, jóval érettebb és értelmesebb gondolataim talán a legrosszabb értelemben, de legalább meghallgatásra kerültek, ahogy megláttam a távolban komótosan battyogó Flóriánt, aki egy rózsaszín pólós lány kezét fogta. A látványtól minimum egy jókorát liftezett a gyomrom, ha nem szaltózott vagy végzett különböző tornagyakorlatokat boldogan a hasamban, a szemeim épphogy, de tényleg csak majdnem kápráztak, az agyam meg még mindig, majd egy év után nem tudta felfogni, hogy Flóriánnak létezik egy barátnője. Aki egyébként akkor, abban a sajnálatra méltó pillanatban már nem is számított olyan névtelennek és kamunak, mint azelőtt.

Próbáltam visszavonni a hisztérikus nevetésem, ahogy Flórián fura vigyorral, már-már dramatikusan lassított felvételben sétált a csajával együtt, majd félúton mindketten megtorpantak. A fiú ismeretlen, már-már ijesztő mimikája villámként csapott le rám, és igyekeztem másra koncentrálni, ami végül a barátnő lett. Az a lány nemcsak névtelen volt addig, hanem olyan, mint kevés túlzással a tavalyi énem Photoshoppal retusált tükörképe. Aranyszőke haja szinte tökéletesen keretezte fehéres, szintén szeplős arcát, amik kiemelték szürkéskék szemét. Az a virító rózsaszín póló és a fekete rövidnadrág is úgy állt rajta, mintha csak és kizárólag rá tervezték volna. Mindeközben ott álltam én, pár méterre tőle, azóta már besötétedett világosbarnás-vöröses hajam az arcomba lógott, miközben a narancssárga crop topomat igazgatva, vagy épp a fekete kargónadrágom lyukacsos övét babrálva próbáltam elvonni a saját figyelmem, de ez neméppen sikerült.