A Nyár Margójára - Második Felvonás

Visszatérés: Hatodik

Épp nyugodtan elájulni vagy megfulladni készültem, ahogy Inez már a saját teljes harci díszében fűzte be az estélyi ruhámat az Ifjúsági Bál kezdete előtt bő másfél órával. Fájdalmasan kihúzva magam az egyik emeleti szoba egész alakos tükre előtt álltam, futólag magamra pillantva benne, majd ráébredve, hogy azokban a ritka pillanatok egyikében, mint akkor, egészen tűrhetően nézek ki. Természetesen mint mindig, ebben is boldogan működött közre Picúr, királynő módra, emelt fővel lenézve ránk az egyik rossz éjjeliszekrényre tett kosarából, érdeklődő tekintettel látva, mi is történik épp előtte.

Erről akaratlanul is eszembe jutott a szalagavatóm napja, aminek gondolatán majdnem elnevettem magam. Egy, még a bálinál is pufibb és csicsásabb, hófehér ruhát viseltem a táncra, ami a legextrábbnak számított az osztályban, a hajam ugyanígy egyszerűen begöndörítve fogott közre egy virágos hajdíszt, a sminkem pedig közel tökéletesre sikerült, már, amennyi tőlem telt. Habár azt senki se érezte, hogy az abroncs alatt a lábam abban a lakkfehér magassarkúban már kezdett kihalófélben lenni, mivel aznap már hatodszorra táncoltuk el a keringőnket - kétszer a tanári karnak és a polgármesternek, kétszer a diákoknak és kétszer élesben a szalagavatón. És azt se, hogy mennyire szétvetett az ideg, hogy a ruha abroncsa a nagy pörgés-forgás közepette lecsúszik, vagy azt, hogy a direkt az akkora csinált, nem túl hosszú életű körmöm, amit egyébként akciósan vettem a DM-ben, állandóan beleakadt a párom kesztyűjébe... 

Páratlan emlékek.

Majd bevillant az is, hogy az egyik, az állandó ellenem irányuló Messenger-csoportokért felelős osztálytársnőm be akarta fűzni Zoárdot a tanár-diák keringő és a kicsit sem röhejes és erőltetett fogadás közben. Hangosan elröhögve magam duplán hálát adtam az égnek, hogy az egészet elsőként, premier plánból végignézhettem, mire a nagy nosztalgiázásból Inez kérdő tekintete visszarángatott.

- Mi az? - kérdezte, végre bemasnizva a fűzőm szalagját, egy kész örökkévalóság után végezve vele.

- Semmi, Inez. Csak egy emlék. Méghozzá abból a naaagyon kínos fajtából.

- Értem. Összeszedem Szabint és a táskámat, aztán mehetünk, jó?

- Persze. És köszi a segítséget!

- Nincs mit.

Ahogy Inez kilépett a szobából, elővettem a telefonomat és csináltam egy gyors képet a tükörben, amit kiraktam Insta storyba is. Ahogy eltelt a végzős évem, végre lecsengett az osztályomnak az irántam érzett végtelen utálata, így az állandó netes hülyeségek rólam, vagy csak simán életet növesztettek maguknak és elfelejtettek. Akármelyik verzió számított a helyesebbiknek, én egyáltalán nem bántam ezt, sőt, végre egy kicsit jobban kibontakozhattam, akármennyire fog el néha még az az érzés, hogy mindenki terhére vagyok és igazából az összes ember körülöttem utál, a saját szüleimtől kezdve Inezen és Zoárdon át egészen Flóriánig.

Odamenve Picúrhoz megsimogattam őt. Bölcs döntés volt tőlünk, hogy inkább lehoztuk egy biztonságosabb szobába, nehogy kijusson az ajtó-ablakon és a tetőn keresztül akárhova, ahová akart volna. Megbizonyosodtam róla, hogy elég enni-és innivalója lesz az este, és, hogy az alomtálcáját se felejtettem el áthozni, bukóra nyitottam a szúnyoghálós ablakot, hogy Picúr azért némi hűvösebb levegőhöz is jusson. Ezután a kistáskám és a szandálom kíséretében lesétáltam, a képzeletemben megveregetve a vállam, hogy végre lett annyi eszem, hogy abban az évben a bálra valami kényelmes lábbelit húzzak. És milyen szerencse, hogy a ruhám földig ért, így nagyjából el is takarta a lábamat, ezért senki az égvilágon nem vehette észre, hogy nem magas sarkút viselek. Nehéz szerencsétlenkedések árán felhúztam a szóban forgó lábbelit, aztán követtem a lila ruhás Inezt és a harci díszében feszengő Szabint, akiről lerítt, mennyire ki nem állhatta az öltöny-ing kombót.